Egy gyermekkori jelmez, ami örökre elvette a kedvem a farsangi bulikázástól

Ovis koromban, mindig a legcukibb jelmezekkel rukkolt elő anyukám. A non plus ultra az volt, amikor A kis vakond voltam. Kék kantáros nadrággal, nagy zsebekkel, kitömött hassal, kislapáttal és egy földdel telepakolt vödörrel sétáltam a színpadon, a barátnőim között, akik persze egytől egyig tündérek, és királylányok voltak. Jó lett volna, ha a farsangi jelmezekkel itt a csúcson megszakad a kapcsolatom, de sajnos mégsem így lett.

Alsó tagozatos éveim alatt messze elkerültem a farsangi bulikat, se makarába öltözni, se a beöltözötteket nézni, de sajnos még lekváros fánkot enni sem volt kedvem. Majd jött a hatodik osztály, ami mindent megváltoztatott. Újdonsült osztályfőnökünk remek ötletnek tartotta, hogy csapatépítő jelleggel az egész 6. A osztály egy emberként öltözzön be valaminek. Hosszas viták után megszületett a megoldás. Mi, a huszonhárom fős létszámunkkal egy óriáshernyó bőrbe bújtunk.

Hetekig tartott mire paplanokból akkora hernyó testet varrtunk, ami eltakarta az egész osztályt. Ha ez nem lett volna elég, délutánonként visszajártunk az iskolába, hogy a tornateremben kipróbáljuk a bevonulást, meg az egyszerre lépést, akarom mondani csoszogást. Sosem felejtem el, ahogy közel két tucatnyian egymás háta mögött négykézlábra ereszkedtünk, megfogtuk az előttünk guggoló bokáját, és jobb-balt kiabálva araszolni kezdtünk a poros padlón.

Szerencsém a szerencsétlenségben pusztán csak annyi volt, hogy a vörös hajamra fogva én kaptam azt a csodálatos feladatot, hogy a hernyó fejét alakítsam. Igaz, hogy nem kellett a padtársam bokájába kapaszkodva, egy pokróc alatt, a sötétben, levegőért kapkodva csoszognom, de kaptam egy gusztustalan fejdíszt, és egy kimondhatatlanul ronda, lemoshatatlan arcfestést. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlások ellenére sem sikerült egyszerre lépnünk,

Mi lettünk abban az évben a negatív rekord. Megnyertük a legfelismerhetetlenebb jelmez díját, míg a B osztály menő tagjai, ABBA-ként lettek az általános iskola farsangjának sztárjai. Engem pedig hetekig csak Hernyófej Éviként emlegettek még a tanárok is.

Ettől a traumától évekig nem tudtam megszabadulni - sem a gimnázium, sem az egyetem első évei alatt nem tudott rávenni senki, hogy beöltözős buliba menjek. A diplomamunkám írása alatt viszont annyira elbódított a tanulás, hogy a színész barátaim invitálására gondolkodás nélkül igent mondtam egy farsangi házibulira. Természetesen napokig szenvedtem, hogy minek öltözzek. Kidobtam az összes ruhámat a szekrényből, hogy hátha lapul a gardrób mélyén valami használható, amikor szinte megszólított egy rég elfelejtett királykék ruha.

A tökéletes Merida hercegnő jelmez. Igen, ismét a vörös, göndör hajamnak köszönhettem az ihletet. A kék ruhát átkötöttem egy övvel, elkértem az öcsém egyik játék íját, leengedtem a frissen mosott hajam, és abban a pillanatban Bécsi Éva helyett Merida, a bátor nézett vissza rám a tükörben. Ráadásul a party legeredetibb jelmezének járó pezsgőt is megnyertem. Ekkor egyszer és mindenkorra leszámoltam a régi, rossz emlékekkel, a hernyó fej rémisztő tekintetével, és a kérdőjellel teli pillantásokkal. Bár ettől eltekintve, azóta sem voltam beöltözős buliban, és nagy valószínűséggel a későbbiekben sem megyek. Bevallom félek kockáztatni, bár a világ legkellemetlenebb farsangi jelmezét egy életre nem mosom le magamról.

Nyitókép: Shutterstock