Amint felfogjuk, hogy a saját kezünkben van a sorsunk, akkor kezdjük csak igazán élni az életünket

Gyerekként a két kezem tíz ujja nem volt elég arra, hogy megszámoljam, hány olyan étel létezik, amit letuszkolni sem tudnának a torkomon. Nem szerettem a rizst vagy az orsótésztát, keresztet vetettem, ha megláttam a lecsót, a nyúlhústól kiszaladtam a világból, és nem ismertem más zöldséget a paradicsomon kívül. Az ember ízlése azonban folyamatosan változik, és felnőve megszeret olyan dolgokat is, melyektől egykor talán undorodott.

Nem csak az ízlésünk, hanem mi magunk is változunk. Oké, felnövünk, de a változás nem áll meg akkor, amikor betöltöttük a megfelelő életkort. Teljesen mások vagyunk tizenévesen és a húszas éveink közepén, mások leszünk akkor is, ha családot alapítunk, de ismét átkattan bennünk valami, amikor kirepülnek a csemeték, és újabb szint következik, ha elveszítjük a társunkat, akivel együtt éltük le életünk legjavát.

A változás folyamatos, megállíthatatlan, és semmi sem állandó a létezésünkben, még akkor sem, ha annak tűnik.

Gyerekként nemcsak bizonyos ételektől futkosott a hátamon a hideg, hanem a házimunkától is. Emlékszem, már ahhoz is minden erőt meg kellett mozgatnom magamban, hogy egyáltalán az íróasztalomon rendet rakjak, nem hogy én magam kitakarítsak a szobámban... Gyűlöltem vásárolni járni, nem szerettem a tömeget, azt hogy elveszettnek éreztem magam a boltokban, ha anya magamra hagyott a kasszánál, mert visszaszaladt, miközben egyre fokozódott bennem a pánik, ahogy haladt a szalag és közeledtem a rettegett pénztároshoz.

Amíg kicsi az ember, nincs is semmi dolga, és ez így van jól, hiszen nincs rosszabb annál, mint amikor valaki nem élheti meg a fiatalságát, mert a szegénység és a korai munkába állás, vagy a szülők elvesztése miatt tizenévesen fel kell nőnie. Ők a sokak által átélt szabad gyermekkort sosem tapasztalhatják meg és ez nem olyan, ami idővel bepótolható, na, de elkalandoztam...

Ahogy telnek az évek, folyamatosan más szerepel az ember fontossági listáján és ahogy beleszokunk a felnőttek életébe, ahogy megtanuljuk, mennyit is ér a pénz, milyen súlya van a saját fizetésünknek, úgy kezdjük értékelni és másképpen látni a dolgokat. Van, akinek hamar benő a feje lágya, mások viszont, – és ilyen vagyok én is – csak a harminc küszöbén jönnek rá arra, hogy mit és hogyan is kellene csinálni.

Nincs persze általános igazság, vagy mindenki számára működő recept, ez is egy tanulási folyamat, ha úgy tetszik, ez valójában az élet iskolája, amit mindenkinek el kell végeznie.

Forrás: Shutterstock

Eljön a pont, amikor megértjük, hogy csakis mi vagyunk a felelősek a saját életünkért, nem fog senki megmenteni minket, ha hibázunk, nem vállalja át senki a felelősséget és okolni sem tudunk senkit azért, mert hülyék, meggondolatlanok és felelőtlenek voltunk. Nem fog senki helyettünk cselekedni. Az élet nem egy mozifilm, ahol bekövetkezik a csoda és anélkül, hogy megmozdítanánk a kisujjunkat, minden jóra fordul.

Ez is egy felismerés, amit hiába írok most le, nem működik ráolvasásként, tényleg meg kell hozzá érni, és amint felfogjuk, hogy a saját kezünkben van a sorsunk, akkor kezdjük csak igazán élni az életünket. Tudatosan, újabb és újabb célokat kitűzve magunk elé. Hogy mindez miképpen kapcsolódik a cikk eleji felvetéshez? Számomra a felnőtté válás és önállósodás egyik kulcsa az volt, hogy rájöttem, nem muszáj tartanom a régi szokásokat, nem kell úgy éljek, ahogy a szüleimtől láttam.

Ki kellett alakítsam a saját ritmusomat, azt hogy hogyan szeretném élni az életemet és ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat volt. Rengeteg buktatóval, rossz döntéssel és kudarccal, de senkit nem tehettem felelőssé azért, mert önszántamból otthagytam az egyetemet, hogy munkát váltottam anélkül, hogy meg lett volna az új hely, vagy hogy egyik randipartnertől ugrottam a másikra.

Megégettem magam, nem is egyszer, de ha nem vagyok vakmerő (már amennyire annak lehetett nevezni), és nem szerzek sebeket, sosem tudom meg, mire vagyok képes és hol vannak a határaim. A szüleim szerettek otthon ülni, nem jártak szórakozni, még moziba sem, így számukra teljes sokk volt már az is, ha netán este 10(!) órakor értem haza, amikor pedig felhoztam az első fiút a mamahotelbe, na akkor volt csak igazán megrökönyödve mindenki...

Az első saját albérletben tapasztaltam meg, hogy másként is lehet élni, mint addig tettem, hogy mást is lehet venni és enni, hogy nemcsak a pörkölt-rántott hús-leves szentháromség létezik, van más öblítő a kék Lenoron kívül és a karácsonyfát is fel lehet állítani huszonnegyedike előtt. Ezt a rendszert két évtizeden át mondhatni tilos volt megszegnem. Kiszabadulva... bár ez túl erős és csúnya kifejezés, hiszen nem tartottak fogságban. Szóval elkezdve a saját életemet megtapasztaltam, mennyivel színesebb, tágasabb is a világ.

Ahogy értem az elmúlt tíz évben, úgy szerettem meg a gyerekként rühellt dolgokat, akár az orsótésztát, akár a lecsót, és örömömet lelem a házimunkában. Nem azért, mert ki kell takarítani vagy el kell pakolni, semmit sem kell, hanem mert szeretem a rendet, a tisztaságot és tényleg jó érzéssel tölt el, ha tiszta a konyha. Ezt sosem hittem volna gyerekként, hogy egy lepucolt tűzhely vagy az üres mosogató látványa békével tölti el a lelkemet.

Azt se, hogy imádni fogok bevásárolni, heti menüt tervezni, gondoskodni másokról, nézni fogom az akciókat és forgatom a szórólapokat, és földöntúli boldogságot okoz ha gyönyörűen megdagad a kelt tészta, vagy ha nem kell visszarakni a szárítóra a még enyhén nyirkos ruhákat, hanem megszáradtak és mehetnek a szekrénybe, a szárító pedig a helyére.

Rossz volt és persze nehéz is megválni az egykori hagyományoktól, az anyától tanult szokásoktól, de rá kellett jöjjek arra, hogy azzal, ha a saját utamra lépek, nem távolodom el a szülőktől, nem tagadom meg vagy felejtem el őket, sőt azóta becsülöm, értem és tisztelem őket igazán, mióta felnőttem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek