Felváltva röhögtem, nyögtem, káromkodtam: nekem még a szülésem sem volt szokványos

Tél volt, családi szülésre készültünk. Nehezen viseltem már az utolsó heteket, inkább teher volt, mint áldott állapot. Izgultam. Anyu suliba járt másik városban, mondtam is neki: ne menj el, tuti akkor jön rám a szülhetnék, amikor oda leszel!

Erre az én édes jó anyám a hasamhoz hajolt, bekopogott és azt mondta a fiamnak:

- Én most elmegyek egy hétre. Addig ne akarj kibújni, pénteken jövök.

- Jesszusom anya, meg akarsz ölni, még egy hétig legyen bent, hát már így is szétszakadok! Ha rám jön, telefonálok és te hazajössz!

Mondanom sem kell, nem így történt. A fiam megvárta a pénteket. Nekem akkor már tényleg minden bajom volt.A hasam majdnem leszakadt, a keresztcsontom mint egy széttaposott tarisznya, fújtattam mint egy elefánt hegymenetben és állandóan éhes voltam. Nos, ebbe az állapotba érkezett édesanya, felpörögve, izgatottan, hogy, na akkor most menjünk el szőnyeget venni a gyerekszobába. Én komolyan azt hittem, meghibbant, mert elég volt rám nézni, a vak is látta, csak szétterpesztett lábbal, szétterülve voltam képes ülni, a járásom meg részeg és dagadt pingvinre hajazott. Sok mindenre vágytam, de szőnyegvásárlásra nem.

De mindegy, üsse kő, menjünk, így hát a szakadó hóban, hidegben, az óriási hasamat télikabátba préselve elmentünk shoppingolni, meglett a szőnyeg, leraktuk, mindenki boldog volt. Kivéve engem. Lerogytam a fotelba és közöltem, na, én most már szülök, érzem. Kinevettek. Én meg magamban nevettem, mert pontosan érzékeltem, valami megváltozott. Megmagyarázni nem tudtam, hogy mi, de azt tudtam, ebből szülés lesz. Akkorát aludtam éjjel, mint a bunda. Reggel egy pukkanásra ébredtem, elröhögtem magam, na, a gyerek kiharapta a magzatburkot. Felálltam és zutty, úgy elárasztottam a padlót, hogy öröm volt nézni. Ott álltam egy szál bugyiban, csurig a vízben, a férjem meg sem rezdült, úgy aludta az igazak álmát. Sokára sikerült felkiabálni, mondom neki:

- Te, szülök. Elfolyt a magzatvíz.

- Jól van és én mit csináljak?

- Hozz egy felmosót, itt állok a vízben.

Az áldott ember kiballagott, hozta a felmosót, a kezembe nyomta és teljes nyugalommal visszafeküdt. Na, akkor már tényleg nem bírtam tovább, visítottam összegörnyedve a röhögéstől, erre azért csak felült.  

- Most mi van?

- Mondom, szülök.

Forrás: Shutterstock

Én még olyat nem láttam, mint akkor. Az ember kiugrott az ágyból, elkezdett összevissza rohangálni, pakolni, most mi legyen felkiáltásokkal. Végül odaszóltam neki: te figyelj már, nyugi van. Ez még csak az eleje, csillapodj már le. Hívd fel anyámat, jöjjön, hívd fel anyádékat, hozzák a kocsit, mert menni kell. Szépen lassan befutott mindenki, zizisen, izgatottan, ott nyüzsögtek nekem, így hát bezárkóztam a fürdőbe, hogy nyugtom legyen. Persze, kopácsoltak, mi van.

- Mindenki nyugodjon le! Ez az eleje. Én szülök. Jól vagyok. Nem indulunk még. Aki ideges, menjen haza!

Várakoztunk, reggeliztünk, teáztunk, aztán eszembe jutott, be kéne még szerezni pár dolgot, hát irány a baba bolt, utána hazavittük a férjem szüleit, s végre, elindultunk. Akkor már voltak összehúzódások, éppen nem másztam tőlük a falra, de nem volt kényelmes a sok hepehupa az úton. Pláne, hogy folyt a magzatvizem, az ülésen nejlon, a lábam között betét, törölköző és a hólyagom folyton pisilni akart. Végül egy benzinkútnál nem bírtam tovább. A kint álló kutas megrökönyödött tekintete előtt a következő történt: kinyílt az ajtó, enyhe túlzással kiugrott egy óriási hasú nő, csípőig felrántott szoknyával, a lába között törölköző, mögötte az anyja fogta a szoknyáját és nyargalnak a budi felé. Jött is azonnal, hogy máris hívja a mentőket, alig tudtuk lebeszélni. Én még talán életemben annyit nem nevettem morbid helyzeten, mint akkor.

Végül csak oda értünk a helyszínre, persze, ott sem ment simán semmi, gyakorolhattam az önuralmat, a jogaim mellett kiállást, de csak-csak elsimult minden és végre szülhettem. Komolyan mondom, jó volt. Jógáztam, ettem, ittam, fürödtem, labdáztam, elvoltam, mint a befőtt, még gondoltam is, na, hát ez ennyi, erre mondják, hogy mennyire fáj? Félhomály volt, ott volt a családom, jól éreztem magam. Hanem aztán a tizedik órában úgy csapott le rám a görcs, hogy azt hittem, kiugrik a szemem. Gyorsan lehervadt a mosoly az arcomról és odalett pillanatok alatt a chill hangulatom is. Bevallom őszintén, onnantól a túlélésre játszottam.

Úgy éreztem, szétszakad a testem, csak arra voltam képes, hogy lekuporodtam a földre az ágy elé és felváltva nyögtem meg káromkodtam. Szégyen, nem szégyen, nekem ez segített. Anyu és a férjem maximálisan támogattak, velem voltak, de nekem akkor már semmi sem volt jó. Egyszer rá is kiabáltam anyura:

- Nem mondtad, hogy ennyire fáj!

- De, mondtam.

Végül csak kibújt a fiam, egymás szemébe csodálkoztunk, s csak annyit tudtam hajtogatni:  

- Hát te vagy az? Hát megjöttél?

Megjött, s magával hozta mindazt, amiért érdemes élni. S milyen jó, hogy a mai napig anekdotázzuk ezt a vicces, röhögős, nem szokványos szülés sztorit, s ez még jobban összekovácsol bennünket.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek