Azt miért nem mondta senki, hogy a várandósság olykor nem csak édes teher?

A várandósság kapcsán sokat olvashatunk, hallhatunk a csodájáról, szépségéről, áldott állapotáról és sorolhatnám, de kevés szó esik arról, mi zajlik a színfalak mögött.

Szemezgetek párat a kedvenceim közül, azokból a dolgokból, amiket senki sem mondott el, de jó lett volna, ha időben tudom.

Az első pár hónapban rögtön szembesültem azzal, itt bizony hányás van. Meg hányinger. Folyton. Tévhit, hogy csak az van rosszul, aki lelkileg nem érett meg az anyaságra, aki lélekben elutasítja a várandósságát, gyermekét, tudom is én mit. A profán igazság az, hogy ilyenkor úgy megváltozik a hormonrendszer és akkora dózisban kapja az ember lánya, hogy érzékenységtől függően hat ránk, ráadásul az immunrendszerünk is tudatosan gyengíti magát, hiszen – mit szépítsük – betolakodóként érzékeli először a babát és valljuk be, ez sem segít a helyzeten. Namármost, aki hányós, mint például én – anno osztálykirándulásokra is zacskóval és Deadalonnal jártam, ha beteg leszek, mindig a hányinger jelez először -, az bizony most is hányni fog.

Ráadásul nem úsztam meg a szokásos reggeli émelygés-hányás kombóval, egész nap képes voltam a vécé fölé görnyedni. Ezt tetézte, hogy olyan röhejes ételeket kívántam, amiket addig soha nem ettem, és ki kellett iktatnom szinte mindent, amit szerettem. Azt hiszem, aki benézett volna akkoriban a hűtőmbe és a kamrámba, sírva röhögött volna. De a szükség és a kényszer nagy úr. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor végre vége lett ennek az időszaknak és tényleg áldott állapotúnak éreztem magam.

Aztán jött a következő sokk: nem bírtam a meleget. Semennyire sem. Mindenkit az őrületbe kergettem, mert persze, ők fáztak, mivel tél volt, én meg folyton lekapcsoltam a fűtést, nyitottam az ablakot, valósággal szétfagyasztottam a családomat. Ettől függetlenül ezek a hónapok csodásan teltek, lebegtem és imádtam minden pillanatát. Egészen addig, amíg a hasam olyan szintű növekedésbe nem kezdett, hogy ha nem látom, nem hiszem el. A kilencedik hónap végére odáig fajult a helyzet, hogy bár mindenem ugyanakkora maradt, a hasamat csak előre kinyújtott karokkal tudtam átfogni. És ekkor jöttek a döbbenetes tapasztalások. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy teli esővizes hordó, vagy mint egy hátára fordított teknős, apu szava járásával, mint egy hordozó rakéta.

Forrás: Shutterstock

Azon nevettem kínomban, ha befordultam egy sarkon, először jött egy óriási has, két mell, és csak aztán következtem én. Szembesültem azzal is, hogy bár végig sportoltam, jógáztam, a lábujjaim körmét csak nagyon körmönfont és nyakatekert pózban érem el és ömlik rólam a víz, mire levagdosom őket. A szőrtelenítésről már ne is beszéljünk, mert horribile dictu! az bizony csak és kizárólag tükörrel jött össze.  

Az összes kedvenc alvópózom odalett. Hason fekve kilőve, elvégre nem vághattam lyukat az ágyba, oldalfekvésben egy ilyen óriási has lepuffan oldalra és ránt magával, ha alátámasztod, beigazítod, végre elalszol, egy ébredés vagy testhelyzet változtatás odavág az egésznek és kezdheted újra a vackolást. Jött az egészhez az állandó pisilési inger, a fiam valahogy mindig a hólyagomra feküdt, bele is taposott időnként, világcsúcsokat futottam az illemhelyre. Ahogy nőtt, a helye egyre szűkebb lett, azt is sikerült megtapasztalnom, bizony, a girnyó csajokban minden útban van: hol a lépemet, hol az epehólyagomat, hol a bordáimat passzírozta a drága gyermek. Ha kértem, cukin arrébb ment, ám egy idő után nem volt hova mászni, így maradtak a grimaszok és azannyaszentségitdebelémtaposottezagyerek felkiáltások. Mindezek mellett a leki-érzelmi változásokról még szót sem ejtettem, pedig... Lépten-nyomon elérzékenyültem, sírtam, olyan feledékeny voltam, hogy még azt is elfelejtettem sokszor, amit kérdezni akartam. Ez még nekem is vicces volt.

Amitől pedig végleg idegsokkot kaptam, hogy az emberek úgy tekintettek rám, mint valami csodatévő púposra, teljesen meghülyülve állandóan a hasamat akarták tapogatni, nem győztem őket hessegetni, hárítani, hogy ember, nem normális dolog ám így taperolni valakit.Végül eljött a szülés, imádtam, végre találkoztunk, gyönyörűséggel tápláltam a testemből, úgy éreztem magam, mint egy Madonna.

Igen ám, de azt sem mondta el senki, hogy amikor vége lesz a szoptatásnak, kiürül a mell, de bizony, egy darabig a méret, üresen, de úgy marad. És az bizony úgy néz ki, mint egy üres tejes zacskó, vagy mint a vizsla füle. Mikor először szembesültem ezzel a tükörben, bár nem vagyok testképzavaros, sírva fakadtam. Ha ez így marad! De persze, nem marad úgy. Egy idő után szépen normalizálódik a helyzet.
De azért jó lett volna, ha valaki szól előre. Erről is.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek