Ultra kicsik a melleim, de ettől még jó nő vagyok!

"Oké, a Lucának még kisebb van"- nyugtattam magam. Ám amikor tíz év múlva szembe jött velem az utcán, megdöbbenve tapasztaltam: most már én vagyok az utolsó, aki arra vár, hogy megnőjenek a mellei. De hiába....

A mell téma talán örökre érzékenyen fog érinteni, hiszen kíváncsi vagyok, milyen lehet az, amikor az embert igazán dús keblekkel áldja meg a Jóisten. Másrészt pedig jó lett volna kimaradni az iskolai piszkálódásokból - bár egyik sem érintett meg annyira, hogy a mai napig kísértsenek. Mégis a "cici-ügy" sokunknál központi kérdés.

A "nőiesség szimbóluma"

Legalábbis sokan ezt mondják, de szerintem ez igencsak degradálóan hathat. Kikérem kismellű sorstársaim nevében, igenis igazi, teljes értékű nők vagyunk mi is! Viccet félretéve,
valóban meg kell gondolnunk, milyen kijelentéseket teszünk, hiszen eléggé személyes viszonyt ápolunk a melleinkkel - így egy rosszindulatú megjegyzés ezerszer rosszabbul eshet, mint akármi más. Sokszor olyan mondatok is kellemetlenül érintettek, amiket egyáltalán nem bántásnak szántak. Mint a „Kb olyan kicsi melle volt, mint neked.", vagy az "Ahh, neked sokkal kisebb a cicid, nem fogok ebbe beleférni". Ezek a mondatok legtöbbször melltartó vásárláskor kerülnek elő. Ezért szoktam le róla.

Szinte nem volt olyan vásárlás, amikor ne sírtam volna el magam. Az egyik túl szűk volt a hátamon, a másikat nem töltöttem ki, a harmadiknál pedig iszonyatosan vágott a merevítő. Kész turkáló lett a próbafülkéből, amire találtam egy - jobb esetben - két nyamvadt darabot. Persze a lelkem romokban hevert, állandóan piszkáltam magam: undorító vagyok és lehetetlenség, hogy így éljek egész életemben. Kicsit túlzásnak tűnhet, de valóban így éreztem. Ekkor ismerkedtem meg az egyik legnagyobb csalással: a push-up melltartókkal.

Le kell mondanom a csalásról, le kell mondanom arról, hogy másnak mutassam magam.
Így hát lemondtam. Búcsút intettem a szivacsos cicifixeknek, szerencsémre ekkor jöttek amúgy is divatba az őrülten szexi, csipkés brallettek ( merevítő és szivacs nélküli). Minden lány ilyet hordott akkoriban, kivéve azok, akiknek hatalmas melleik voltak, ugyanis nekik ez nem állt túlságosan jól.

Ekkor fejtettem meg és láttam be: vannak olyan dolgok, amiket sokkal jobban kihasználhatok így. Rengeteg ma divatos felső a kis mellű nőknek kedvez. Elkezdtem élvezni a pánt nélküli felsők szabadságát és a brutál szexi koktélruhákat, amelyeknek teljesen kivágott a háta. Ebben az időszakban pedig megkaptam: „De jó, te hordhatsz ilyet, anélkül, hogy lógnának a lányok!"

Szépen lassan pedig teljesen elhagytam a melltartókat. Napjainkban pedig már egyáltalán nem hordok. Kényelmesebb, praktikusabb és fölösleges önmarcangolástól kímélem meg magam. Tiszta haszon. Sőt, még hason aludni is tudNÉK, de sajnos nem szeretek.

Sokszor kérdezik: „Nem zavar, hogy néha látszik a bimbód?" Erre pedig az a válaszom, hogy: NEM!
Persze odafigyelek arra, hogy másokat ne hozzak zavarba és olyan pólókat/ingeket viselek, amikben nem feltétlenül szembetűnőek. Ha azonban mégis látszik, akkor meg ez van, ilyennek teremtettek minket.

Végszóként pedig el kell mondjam, hogy sosem ért semmiféle hátrány amiatt, mert kisebbek a melleim. Sőt, a pasik egyenesen imádták ( ezt nehezen hittem el eleinte, de így volt). Pláne, hogy nem nagyon kellett a melltartókkal bajlódniuk. Tudtam, hogy nem a dekoltázsommal fogok hódítani, bár jobban belegondolva, nem is állt szándékomban soha. Egy szenvedélyes tekintet, egy őszinte mosoly és egy jóízű beszélgetés simán felérhet egy 90D-s cickóval!

Nyitókép: Shutterstock