40 évesen, a liftbe szorulva szexeltem először

Néha komolyan hittem abban, hogy a villamoson találom meg a nagy őt. Utazom a munkába, vagy hazafelé tartok, amikor összeakad a tekintetem egy meleg szemű, jóképű sráccal, aki biccent, majd egyszerre szállunk le, megállunk egymás előtt, ő sziával köszön, mosolyra húzza a száját és... boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Éveken át reménykedtem ebben a filmszerű jelenetben, de csak otromba alakokkal és kéregetőkkel volt kalandom a villamoson. Hiába találkozott bárkivel a tekintetem, és néha azt éreztem, hogy a szívem a torkomon át majd kiugrik a helyéről, hogy ott dobogjon a villamos padlóján, egyenesen a nagy Ő-m lábai előtt, csak fintorgás és elfordított tekintet volt a jutalmam. Kitartóan, talán kétségbeesetten ragaszkodtam ehhez az elképzeléshez és bíztam ebben a csodában.

Miért nem mentem bulizni? Vagy regisztráltam a Tinderre? Szerintetek nem próbáltam mindent? A bárok, kocsmák és fesztiválok nem nekem valók, egyszerűen nem tudom ott elengedni magam és a ragacsos padló, a tömeg, a kosz és persze a rengeteg inger miatt sokszor inkább kimenekültem és hazaszaladtam. A Tinder már egy fokkal kényelmesebb volt, de a kiszemeltjeim vagy nem reagáltak, vagy pár üzenet után egyszerűen nem válaszoltak többé.

Emlékszem, először hogy örültem, amikor valaki rám írt. Aztán hamar kiderült, hogy mindegyik csávó csak szexelni akar, én viszont azelőtt még sosem voltam férfival. Az első pár alkalommal megpróbáltam ezt titokban tartani és addig elnyújtani a randikat, hogy ne is kerülhessen szóba a dolog, de voltak olyan pasik, akik azonnal letámadtak, és elő kellett állnom az igazsággal.

Egy idő után mindegyik csávó faképnél hagyott, senki sem akarta elvenni egy majdnem negyvenéves nő szüzességét.

Később már én hozakodtam elő vele, előkészítettem a témát, a férfiak pedig mind megfogták a kezem, támogatóan mosolyogtak, majd szépen csendben eltűntek az életemből. Nem támadtak le, nem sértegettek, csak a jól bevált módszert, a ghostingolást választották. Ezzel a titokkal, a szüzességemmel a barátaimnak sem mertem előhozakodni, talán egyedüliként ezt az információt tartottam magamban.

Forrás: Shutterstock

Emésztett is, hiszen mindennél jobban vágytam egy férfi érintésére, a csóknál valami többre, de nem volt merszem belevágni. Egyszer nagyon közel kerültem hozzá, ott is várt egy jó srác az ágyban, anyaszült meztelenül és bevetésre készen, de én a fehérneműmet sem tudtam levenni. Dermedten álltam az ágya mellett. Ő csak nézett rám, várt és mikor felfogta, hogy ebből nem lesz semmi, eljátszadozott magán, én pedig felöltöztem és előbb mentem el, mint ő.

Így kerültem a villamosra, és jártam fel és alá a várost éveken át, hátha megszán a sors, és az utamba sodor egy férfit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, akinek nemcsak a szívemet, de a testemet is oda tudom adni. Napról napra egyre közelebb kerültem a negyvenhez, ami alapból vízválasztó egy ember életében, pláne egy szűzében, aki még csak nem is a házasság miatt várt ennyit a szeretkezéssel.

Az elmúlt évtizedek alatt hozzászoktam ahhoz, hogy ha kell, magamat elégítem ki, és ebben szoros barátságot kötöttem a zuhanyrózsával, ami sok álmatlan éjszakán átsegített már.

Egyre kevesebbet, sőt néha egyáltalán nem is gondoltam a szexre, a villamosos kalandjaim is megritkultak és rezignáltan vettem tudomásul, hogy megkapom életem filmes élményét. Csak nem a nagy Ő fog rám találni, hanem én leszek a két lábon járó, élő negyvenéves szűz! Talán ennek a ténynek az elfogadása kellett ahhoz, hogy kissé felszabaduljak. Letöröltem magam mindenhonnan és próbáltam jól érezni magam anélkül is, hogy lenne nemi életem.

Eljött a rettegett nap, a negyvenedik születésnapom, és bár egyáltalán nem akartam megünnepelni, a barátnők mégis rávettek arra, hogy koccintsunk. Ki sem kell mozdulni, legyünk csak nálam – mondták. Hoznak piát, rendelünk valami kaját és pasik nélkül lerendezzük azt az estét, amelyen lezárom életem negyedik, szexmentes évtizedét. Az este végül egészen jól sikerült, pár órára teljesen megfeledkeztem a pasikról és minden másról is. Éjfél előtt nem sokkal a csajok leléptek, és ekkor kettesben maradtam Annával.

Ragaszkodott hozzá, hogy maradhasson, segíteni akart elpakolni. Sejtettem, hogy valami hátsó szándéka van, de olyan jól éreztem magam, és hát kicsit a fejembe is szállt a bor, hogy nem ellenkeztem.

A konyhában voltam, pakoltam be a poharakat a mosogatógépbe, amikor Anna megjelent a konyhaajtóban. Vártam, hogy mondjon valamit, de csak a kezében lévő mobilját piszkálta, épp vadul pötyögött valakinek. Közben megtöltöttem a gépet, beraktam a tablettát és elindítottam a programot. Ekkor néztem először Annára, pontosabban a kezére, és a benne fogott mobilra. Nem a sajátját tartotta a markában, hanem az enyémet, és arról írta percek óta a hosszú üzeneteket. Odaléptem és kikaptam a kezéből.

Anna vigyorgott és legszívesebben letöröltem volna a képéről az önelégültséget, de kizökkentett a hirtelen támadt dühömből a Tinder jól ismert hangja. De hiszen én ezt letöröltem! Lenéztem a kezemben szorított mobil kijelzőjére, amin felugrott egy ablak, rajta egy halálian dögös csávó fotójával, és egy rövid üzenettel.

Itt vagyok.

Annára néztem, aki még mindig úgy vigyorgott, mintha a legújabb Joker-film főszerepére készülne. Odalépett a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, majd odahúzott és csak annyit mondott, hogy "lent vár". Fogalmam sem volt, ki vár engem, csak egy pillanatra láttam az arcát, ráadásul egy kis fotón. A nevét sem tudtam, ez a csaj meg oda akar lökni egy vadidegennek, ráadásul tökre zilált is vagyok meg spicces, az egészet pedig csak tetézi, hogy 40 lettem. Elég rossz az évjárat önmagában, de így csomagban... Senkinél se lenne esélyem.

Forrás: Shutterstock

Tétováztam, mire Anna kivette a kezemből a mobilt, szó szerint kilökött a lakásom ajtaján, egyenesen be a liftbe, majd lenyomta a földszint gombját és indulás előtt kilépett a felvonóból. Mielőtt az ajtó becsukódhatott volna még odakiáltott.

Tamásnak hívják!

Hosszú perceken át a földszinten voltam, de nem mertem kilépni a liftből, és talán ott is aludtam volna el, ha nem mozdul meg az ajtó. Sikerült kiékelni a lábammal, így nem tudott becsukódni, hanem visszahúzódott a helyére. Ekkor gyorsan kiugrottam, és hagytam, hogy elhívják a felvonót. Csak a csodának köszönhető, hogy talpon maradtam. Éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem, csillagok jelentek meg a szemem sarkában. Muszáj voltam nekidőlnöm a lépcsőház falának.

Lehunytam a szemem és próbáltam összeszedni magamat, amikor léptekre lettem figyelmes. A hang irányába fordítottam a fejem és akkor megláttam őt, Tamást, aki picit máshogy nézett ki, mint a képén, de kicsi is volt a fotó, meg nem is tudtam rendesen megnézni... viszont így is elképesztően dögös volt. Sűrű, fekete haja, mélybarna szeme volt és a rövid szakálla alatt mosolyra húzott szájjal köszönt oda nekem.

Szia.

El sem hiszem, megtörténik az, amire mindig is vágytam, szinte úgy, ahogy elképzeltem. Oké, nem a villamosmegállóban vagyok, hanem egy sárga fényben úszó szürke lépcsőházban, de kit érdekel. Itt áll előttem álmaim férfija. Nem tudtam megszólalni, nem jött ki hang a torkomon, ezért integetni akartam neki, mikor leért a lift a földszintre, kivágódott az ajtó és egy munkásruhás férfi törtetett ki belőle. Nem számított rá, hogy valaki áll majd a lift előtt, és egyenesen nekem jött. A falnak estem, ő pedig sűrű káromkodások közepette kirohant a lépcsőház ajtaján.

Tamás felsegített, én erőtlenül a lift felé mutattam és beszálltunk. Megnyomtam a hatodik emelet gombját, az ajtó bezárult és elindultunk. Tamás egyenesen a szemembe nézett, szinte úgy éreztem, hogy belém lát és azt akartam, hogy ne csak a szemével, hanem mással is belém hatoljon. A lift ekkor megrázkódott és megállt. Az se érdekelt volna, ha felérünk a hatodikra és kinyílik az ajtó, mert rávetettem magam Tamásra, arra a férfira, akivel egy szián kívül egy szót sem váltottam, akit akkor láttam először, és akinek hagytam, hogy megbasszon a lépcsőház két emelet közé szorult koszos liftjében.

Nem tudom, meddig voltunk beszorulva, és arra sem emlékszem, hogy kerültem a lakásomba és hova tűnt a csávó, de sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, és Tamást sem, már ha így hívták egyáltalán.

Ezek is érdekelhetnek