Online Casanovák nagy megfutamodásai

A neved betűivel játszottak az agysejtjeim, ott voltál velem a reggeli kávémba ejtett első cukornál és az utolsó takaróigazításnál éjszaka. Szavakkal körbefontál, megérintetted a lelkem, finoman puhatoltad ki, mi az, amire szükségem van.

Még nem is találkoztunk, de te már lerángattad a lelkemről a bugyit: a falhoz állítottad az agyam,és keményen, csupa szenvedéllyel, mégis szelíd erőszakkal magadévá tetted. A szívemet marokra fogtad, és nem eresztetted, és egyetlen hatalmas képlékeny masszává puhítottad, mikor kiejtetted a szádon: látni akarlak.

Felébresztetted bennem a nőt, aki addig Csipkerózsika álmát aludta. Hisz' előtted nem volt kiért felébrednie: te lettél a motiváció. Kihoztad belőlem a nőt, a cédát: újra képes voltam úgy tükörbe nézni, hogy már nem egy robot üzemmódban létező hús- és csonttömeget láttam, hanem egy ösztrogénfelhőbe burkolózott ízig-vérig nőt. Elhitetted velem, hogy nemcsak a tőled érkező gesztusoktól vagyok gyönyörű, hanem ott hordom a zsigereimben a szépségem.

Vártalak. Hiszen eljutottunk odáig, hogy a fülledt éjszakákba nyúló virtuális beszélgetéseink után végre elém tetted a lehetőséget, hogy láthatlak.

Nyakadba veszed az utat - batyuba az érzéseid, és ezzel a csomaggal, elém akarsz állni. Belenézni a szemembe, hozzám érni, és hagyni, hogy megtörténjen mindaz, amiről heteken át csak a betűk meséltek és a hang a telefonban.  

Nem csak a szívemet törted össze, mikor nem érkezett válasz a miértekre. A kérdésre, hogy miért nem értél ide, mi jöhetett közbe - mert bolond fejem nem akarta elfogadni azt a - most már kétségbevonhatatlan - tényt, hogy megfutamodtál. Nem fért a fejembe, hogy az a férfi, akit megismertem a virtualitásban, a valóságban gyáva: fél önmagával és az én hús-vér valómmal szembenézni. A virtualitást felhasználva felszívódtál, és feldolgozatlanul hagytad az eltűnésedet.

Sajnos világi bíróságra nem mehetek, hogy büntessenek meg azért, mert kárt tettél bennem. Hiszen ez a seb nem vérzik, nincs látlelet törött csontról, ez a monokli csak a bensőmben létezik, és a nyoma örökre ott marad.  

Viszont kétségeket nagyon is hagytál, elbizonytalanítottál: ezentúl úgy kell élnem az életemet, hogy a heg örökre ott lesz, és sajdul, ha újabb jelölt kopogtat be az ajtón. Gyávaságod elmosta bennem az álmodozást, a forrongó vágyat. Ha ezt is büntetné a törvény, nem lenne egyetlen ügyvéd sem, aki elvállalná a védelmedet - mert alattomosságra, gyávaságra, jellemgyengeségre nincs mentség.

Vajon te mit viszel magaddal?

Trófeád nem lettem. Csak nem teszed ki a vitrinbe, közszemlére téve chatbeszélgetéseinket. Arra se verheted a melled, hogy betyárul elbántál valakivel, aki bízott benned, aki érzéseket táplált irántad, akinek lelki K.O.-t adtál azzal, hogy nem mertél eléállni.

Talán azt hiszed én jártam rosszabbul. De tévedsz... Mert bár én fájok, és bizonyára nem gyógyulok ki a csalódásból egyhamar, mégis te vesztettél. Nem engem. Hanem saját magadat.

Nyitókép: iStockphoto