Nem az a jó anya, aki csillagomnak szólít

Szerettem őt, - bár ki ne szeretné a saját édesanyját? Akkor is, ha nem feltétlenül volt jó anya. De persze, mi az, hogy jó anya... Huszonöt vagyok és még nincs családom, így honnan is tudhatnám, milyen anyának lenni, és főleg milyen nehéz lehet jó anyának lenni. Nem haragszom rá. Akkor sem, ha gyerekként sokszor azt kívántam, bár más lenne az anyukám. Akkor nem értettem és most is csak sejtem, min is mehetett keresztül.

Ifjúkori szerelem, életre szóló trauma

A szüleim még a középiskolában szerettek egymásba, majd amikor anyu húsz lett, apu pedig huszonhárom megtartották az esküvőjüket. Anyu huszonkettő volt, amikor megszülettem, fiatalabb, mint most én, hat év múlva pedig elváltak. Itt kezdődött minden.

Nem hinném, hogy a szüleim kifejezetten rossz házasságban éltek, én legalábbis nem emlékszem, hogy sokat veszekedtek volna. Mai fejemmel azt mondom, hogy inkább az lehetett a baj, hogy túl fiatalok voltak a házassághoz és a családalapításhoz, még várniuk kellett volna...
A lényeg, hogy

Egy időre visszaköltöztünk a nagyszüleimhez, ez azonban nem lehetett jó megoldás, így albérletbe mentünk, majd sikerült egy kis lakást vennünk.

Anyám fiatal volt és magányos, ez biztos. Az élete évekig nem szólt másról, mint a munkáról, rólam és arról, hogy újra megtalálja önmagát. Sajnos ez utóbbi nem nagyon sikerült neki. Az, hogy apám, a kamaszkori szerelme, az egyetlen FÉRFI az életében elhagyta, mást választott, örökre rányomta bélyegét az önbecsülésére. Bár csinos volt és szép, mégis rút tramplinak látta magát, aki semmit sem ér. Ezt persze, csak most látom, hogy én is felnőttem. Gyerekként csak azt tapasztaltam, hogy amikor anyu újra elkezdett randizni, állandóan olyan férfiakkal jött össze, akik cseppet sem illettek hozzá semmilyen szempontból. Az egyik erőszakos volt, a másik ivott, a harmadik nem dolgozott, a negyedik alig fért be az ajtón. Jöttek sorban a férfiak, de egy sem akadt, aki igazi társsá vált volna.

Aztán eljutottunk arra a pontra, hogy kifejezetten labilissá vált idegileg. Volt, hogy napokat aludt át vagy magából kikelve zokogott órákig. Máskor nagyon vicces volt, remek programokat eszelt ki, aztán a kirándulás vagy mozi kellős közepén hirtelen bekattant és 180 fokos fordulatot vett a hangulata, a jókedvből idegesség, mogorvaság vagy mély szomorúság lett. Egy idő után úgy éreztem, mintha anyu testében három-négy személyiség is lakozna – én pedig sosem tudta, aznap ki tör a felszínre.

Abban mindenesetre sosem kételkedtem, hogy szeret engem. Volt, hogy órákig ringatott az ölében, dúdolt vagy fésülte a hajamat. És mindig csillagomnak, kincsemnek szólított – ezt nagyon szerettem.
Mégsem éreztem sosem biztonságban magamat mellette.

Nem kételkedem abban, hogy mindent megtett, ami tőle telt, nem kételkedtem a szeretetében, nem kételkedem abban, hogy alapvetően jót akart, de tény, hogy nem igazán sikerült neki - nem volt megbízható, stabil, igazán jó anya. A sorsa nagyon korán félresiklott, és ő nem bírta újra pályára állítani az őrülten robogó vonatot, ami az élete volt.

Míg a múlton merengtem, a sírásók magas földkupacot halmoztak anyám koporsója fölé. A szemem könnyes, a szívem sajog, mégis úgy érzem, hogy a mérhetetlen fájdalom, ami évek óta marcangolta őt, most legalább elillant. Itt és most a szokásos szavak is új értelmet nyertek: Nyugodj. Békében.

Vera történetét Szépvölgyi Izabella jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock