sorozat Bucsi Mariann folytatásos novella irodalom novella bántalmazó kapcsolat Egy nap kétszer
Egy órával később kint fekszik a napozóágyban, én meg a konyhaablakból gyönyörködöm benne, közben odakészítem az ebédet, és amíg fő a spanyol ragu, viszek neki egy alkoholmentes koktélt, aztán kezemben a szépen feldíszített pohárral leülök mellé a napágyra.– Eltakarod a napot – mondja. – Átülsz a másik napágyra?

Ettől a néhány szótól, de főleg a hangjában megbújó elutasítástól teljesen kikészülök! Mindent, de mindent érte teszek, lesem minden kívánságát az elmúlt húsz év minden pillanatában. Az utóbbi hetekben meg különösen odafigyelek rá, ma pedig végképp mindent azért teszek, hogy a legcsodásabb napja lehessen, és végre pihenhessen, hogy bármit megtehessen, amihez csak kedve van.

Hát miért zavarja, hogy a napágya szélén ülök?! Ennyit sem érek neki, ennyit se számítok? Ennyire nem értékeli az erőfeszítéseimet, ennyire semmit se jelent neki, hogy érte élek, hogy minden pillanatban érte dobog a szívem? Eltakarom előle a napot?! Most komolyan?!

Persze, én csak egyszerű kétkezi munkás vagyok, ő meg főiskolát végzett gyógytornász, meg egyre ismertebb festőművész, és mióta rajongói vannak, mintha kicsit a fejébe szállt volna ez az egész! És akkor még ott vannak a barátnői, azok is folyamatosan baromságokkal tömik a fejét! Mert biztosan tudom, az én Olíviám magától nem érezne így. Ő megbecsül engem, pontosan tudja, mennyi mindent köszönhet nekem, de annyira befolyásolható, és az idióta barátnői kihasználják ezt!

De, mit tudnak ők?! Mégis, ki asszisztálja végig, amíg egy-egy nehezebb alkotáson dolgozik, és kinek kell végignéznie, ahogy közben szenved? Nekem! És ki gondoskodik közben is róla, hogy egyen-igyon rendesen? Persze, hogy én. Ki hurcolja kocsival jobbra-balra, hogy még vezetnie se kelljen? Ki áll mellette minden kiállításon, ki fogja a kezét az interjúk alatt? Természetesen én! Megígértem neki húsz évvel ezelőtt, hogy sosem engedem el a kezét, és én betartom, amit ígértem. És ezt ő is pontosan tudja, csak telebeszélték szegénykémnek a fejét. Megenyhülök erre a gondolatra. Mostanában olyan kiszámíthatatlan, és nagyon nehéz nekem vele, de mindennél jobban szeretem őt, és tudom, ezen is túl leszünk majd, mert együtt mindenre képesek vagyunk. De ebben a pillanatban nem tudom, mit tehetnék még azért, hogy boldognak lássam? Még mit adjak neki és hogyan?

Forrás: Shutterstock

Egyszerre vagyok zavarodott, végtelenül szomorú és kurvára dühös. Persze nem rá, hiszen Olíviára sosem tudnék haragudni, hanem a hülye barátnőire! Miattuk ilyen! De mégis, miért zavarja, hogy a napágya szélén ülök?

Hát már a napágyad szélére sem ülhetek? Miért zavar ez téged? – bukik ki belőlem végül önkéntelenül.

Látom, ahogy összerázkódik. Azonnal megbánom, hogy kicsúszott a számon, de szerintem semmi rosszat nem tettem, miért rezzen akkor így össze? Ennyire bizonytalan, ennyire ki van fordulva önmagából? Meg szeretném nyugtatni, úgyhogy kinyújtom a kezem, és simogatni kezdem a combját.

– Ne haragudj Olívia! – mondom. – Csak olyan tanácstalan vagyok. Annyira szeretném, hogy csodás napod legyen, és mindent, de mindent azért teszek, hogy jó legyen neked ma. Hogy csak pihenned kelljen, szabadon megtehess bármit, amihez csak kedved van, és semmire ne legyen gondod. Tudom, mire vágysz, mit szeretsz, és ezt mind-mind meg akarom adni neked, ezért is ültem ide, amíg fő az ebéd, a kedvenced – nézek rá mosolyogva –, hogy simogassalak kicsit, mert tudom, mennyire szereted a gyengéd érintéseket. Én olyan nagyon szeretlek téged, édesem, ki akarom ezt fejezni számodra minden lehetséges módon. Mindennél jobban szeretlek, Olíviám! – suttogom a füléhez hajolva, és csókot nyomok az arcára. Biztos vagyok abban, hogy ez megnyugtatja.

Forrás: Shutterstock

Egy darabig meghitten ülünk így, közben gyengéden simogatom, de aztán be kell mennem a konyhába, hogy időben elkészüljek az étellel. A következő óra gyorsan eltelik. Elzárom a gázt a ragu alatt, aztán a teraszon megterítek, szedek mindkettőnknek; nem vele szembe ülök le, hanem mellé, hogy meg tudjam érinteni közben, és meg-megsimogatom a kezét, a karját, a combjait vagy a kézfejét. És bármennyire aggódom is, igyekszem folyton mosolyogni, kedvesen beszélgetni vele. Röviden ugyan, de legalább néha mond valamit, ezt nagyon jó jelnek veszem.

– Mihez van kedved délután? – kérdezem tőle, miközben leszedem az asztalt.

– Szeretnék elmenni, meginni egy kávét Borival.

(Na, nekem ebből elegem van...!)

A sorozat következő részét jövő héten publikáljuk.

Ha lemaradtál a sztori korábbi részeiről, kattints ide, és kezdd az elejéről. Ez még csak a negyedik rész, simán be tudod pótolni. :) Ha csak a harmadik részt nem olvastad, akkor kattints ide. Ha szeretnél más témában is cikket olvasni Bucsi Mariann tollából, látogass el az írói oldalára is.

El fogod olvasni a következő részt?

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.