Férfivélemény: miért menekül előlem a nő, akit boldoggá akarok tenni?

Halkan benyitok a szobába, óvatosan az ablak alatti asztalkára teszem a tálcát, majd leülök az ágy szélére, és Olívia arcához hajolok. Puhán megcsókolom a szemhéját, aztán a járomcsontját simítom végig az ajkammal, egészen a füléig, majd halkan azt súgom: – Jó reggelt, szépségem!

A feleségem lassan nyitja ki a szemét, meglep, milyen fáradt a tekintete. Átfut rajtam, hogy talán alig aludt valamit az éjjel – az utóbbi időben nagyon keveset alszik –, vagy rosszakat álmodott – az elmúlt hónapokban gyakran gyötrik rémálmok –, mindenesetre most sem úgy néz ki, mint aki kipihente magát.

– Jó reggelt – mondja alig hallhatóan. Iszonyúan aggódom érte, de igyekszem nem mutatni ezt, úgyhogy vidám képet vágok, mosolyogva megsimogatom az arcát, majd lassan felemelkedem az ágy széléről. – Hoztam neked reggelit – mondom. – Ülj fel, kedvesem, megigazítom mögötted a párnát, hogy ide tehessem a tálcát.

Olívia darabos mozdulatokkal ülőhelyzetbe tornázza magát. Ahogy nézem, a szívem szakad meg, hogy az én gyönyörű, energikus, szikrázó feleségem ilyen állapotban van! Gyengéden igazítom a párnát a háta mögé, majd az asztalkához lépek, megfogom a tálcát és elé helyezem.

– Nem vagyok éhes – szólal meg puha, elmosódó a hangon.

– Egyél pár falatot, gyönyörűm! A kedvenceidet készítettem neked. Látod? – mutatok a tálcára. Nézem Olíviát, ahogy ül ott, vállai előreesve, az arca sápadt, kissé kócos göndör szőke haja a homlokába hullik, szeme alatt sötét karikák, és a máskor csodás, meleg, barna tükrökben semmi csillogást nem fedezek fel. Érzem, ahogy az aggodalom hullámai újra elöntenek. Az utóbbi időben gyakran ilyen. Attól félek, talán depressziós, vagy valami hasonló, komoly baja van.

Forrás: Shutterstock

Bármit megtennék érte, hogy jobban legyen! Az elmúlt pár hétben lesem a sóhajait, igyekszem mindent úgy tenni, ahogy neki a legjobb, ahogy kéri –, még akkor is, ha igen gyakran szeszélyes. Az egyik pillanatban még ezt akarja, a másikban meg valami mást –, mégse látom rajta a javulást. Tegnap azt mondta, szüksége van egy kis csendre, meg időre, hogy bármit megtehessen, amihez csak kedve van. Ezért találtam ki a mai napot így, gyerekek nélkül, kettesben, hogy tökéletes, nyugodt napja lehessen. Elűzöm az aggodalmamat, hogy csak rá figyelhessek, és széppé tehessem számára ezt a szombatot, aztán fogom a villát, vágok vele egy darabot a palacsintából, majd a szájához emelem.

– Na, csak pár falatot édesem – mondom kedvesen –, te is tudod, hogy sokkal jobb lesz, ha nem üres a gyomrod. Ráadásul palacsinta, amit úgy szeretsz! Nagyon fog ízleni, a kedvenc lekvároddal kentem meg.

Olívia ajkai résnyire szétnyílnak, gyengéden közéjük csúsztatom a falatot. Látom, ahogy nagyon lassan forgatja a szájában, de végül lenyeli, aztán apránként sikerül belediktálnom az egész palacsintát, majd ráveszem, hogy igya meg a narancslét. Örömmel látom, mintha kissé visszatért volna a szín az arcába.

– Nem bírok többet enni – mondja csendesen.

– Semmi baj, édesem. Örülök, hogy ettél egy keveset – simogatom meg a kézfejét. Imádom a kezét, ahogy a gyönyörű, hófehér bőrén áttetszik a kék erezet. Hosszú művészujjai pedig eszembe juttatják, ahogy a testemen játszik velük, és máris érzem, hogy az ágyékom lüktetni kezd. Mély levegőt veszek, amit lassan fújok ki, hiszen tudom, türelmesnek kell még lennem, mert bár Olívia nagyon szeret szerelmeskedni, de amilyen állapotban most van, tudom, hogy meg kell várnom, míg délutánra jobban lesz egy kicsit.

– Mihez van kedved, gyönyörűm? – kérdezem tőle. Nem felel, csak ül az ágyban előrebiccent fejjel, és egy számomra láthatatlan valamit néz a paplanon, úgyhogy gyengéden megsimogatom a haját, és megkérdezem másként:

– Festesz valamit vagy kifekszel napozni? Olvasnál inkább a kanapén vagy a függőágyban? Mit szeretnél csinálni?

– Azt hiszem... – kezdi, de nem folytatja.

– Igen? – nézek rá. Végre felemeli a fejét, és mintha némi életet látnék a szemeiben.

– Festek – mondja egészen határozott hangon, majd lábait az ágy mellé teszi. Látom, felkelni készül.

– Csodás! – mondom. – Addig én elmosogatok, és rendbe teszem a műhelyt.

Forrás: Shutterstock

 A konyhába viszem a tálcát, majd gyorsan bepillantok a műterembe. Az egész házat én terveztem. Szinte a két kezemmel építettem fel neki, a műtermet is én alakítottam ki számára, mert igazán ügyesen fest, és bár most még dolgozik a munkahelyén is, de tudom, hamarosan már csak a festészetnek szenteli majd az idejét.

Az én Olíviám igazi művészlélek és nagyon tehetséges is, persze, amikor a ház épült, még épp csak a szárnyait próbálgatta, de én már akkor is tudtam, sokra fogja vinni. És valóban, mára már elég sokan ismerik a képeit, és én nagyon büszke vagyok rá! A sikereit is úgy élem meg, mintha a sajátom volna, és persze ott vagyok mellette minden kiállításon, fotózáson, interjún, azaz minden egyes jeles alkalomkor, mert én mindenben támogatom a feleségemet.

Mindig is tudtam, mennyire fontos számára a művészete, ezért a nappali mellett egy hatalmas műtermet alakítottam ki neki. Két fala üvegből van padlótól a plafonig, fehérek a falak és a kövezet is, mert figyelek arra, amit Olívia mond, és olyan gyakran emlegette, hogy az alkotások természetes fényben és hófehér háttér előtt a legszebbek, ezért így készítettem el számára ezt a helyiséget. Emlékszem, milyen boldog volt, amikor meglátta, a nyakamba ugrott és összecsókolt. Imádom, amikor a feleségem boldog, bármit megtennék, hogy mindig annak lássam őt.

Elmosolyodom az emlék hatására, becsukom a műterem ajtaját, aztán visszamegyek a konyhába mosogatni, közben hallom, ahogy Olívia a fürdőben tesz-vesz, majd ahogy öltözik és végül a műterem ajtajának csukódását. Szinte látom magam előtt, ahogy festékfoltos kezeslábasában megáll az üres vászon előtt, majd egyszer csak kézbe vesz egy ecsetet, aztán munkához lát. Sokszor lestem meg alkotás közben, és mindig lenyűgözőnek találtam, ahogy teljesen bele tud feledkezni, közben boldog mosoly játszik az ajkain. Most is abban bízom, ha festhet a maga csendjében, akkor ebédidőre sokkal jobban lesz.

A műhelybe megyek, elkezdem a rendrakást, de nem egészen egy óra múlva eszembe jut, hogy viszek neki valamit inni, mert Olívia enni, inni is elfelejt munka közben. Még szerencse, hogy én nagyon szeretek gondoskodni róla és odafigyelek rá. Készítek egy jeges gyümölcsturmixot, szederből, ribizliből és eperből, mert tudom, mennyire szereti, majd halkan benyitok a műterembe. A rémület azonnal a padlóhoz szegez, csak állok az ajtóban földbe gyökerezett lábbal, nem vagyok képes megmozdulni. Olyan az egész, mint valami horrorfilm jelenete...

A novella következő részét jövő héten publikáljuk.   

Az előző részt ide kattintva tudod elolvasni, ha pedig további írásokra vágysz Bucsi Mariann tollából, látogass el az írónő hivatalos Facebook-oldalára

 

 Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek