Nem kerülhetik el a sorsukat azok, akik egymásnak lettek teremtve

Asztalunkhoz lép a pincér, leteszi a fagylaltkelyheket. Tudatában vagyok annak, hogyan néz rám. Mindig megbámulnak a férfiak. Szokás szerint figyelmen kívül hagyom. Hamarosan betöltöm az ötvenkettőt. Nem vagyok fiatal. Talán még egy-két év, amíg így megbámulnak. Mondjuk, ezt hittem negyvenévesen is. Ugyanakkor azt is tudom, egyáltalán nem vagyok már olyan szép. A szemem körül finom szarkalábak, az orcám mellett mosolyráncok, a bőröm sem ragyog már úgy. Ötvenkettő, az pont annyi. Nézem a parton sétáló, napozó embereket. Sok a harmincas, negyvenes. Szépek, fiatalok. Jó döntést hoztam!

A fiam boldog mosolyt villant rám a fagylaltos kehely fölött, érzem, megmelegszik tőle a szívem. Ugyanaz a mosoly. Ugyanaz a szempár. Élete minden másodpercében Ő rá emlékeztet. Visszamosolygok rá, kanalazni kezdjük a fagylaltot. Elnézek a válla felett, tekintetem a tengerbe veszik. Egy emlék tolakszik az elmémbe. Megrázom a fejemet. Kilenc éve megtiltottam magamnak az emlékezést. Fehér ruhám pántja kissé lecsúszik a vállamon.

Érzem, mindjárt megáll a szívem. Szabályosan megáll. Nem ver. Az alak felénk tart. A szívem hirtelen lökéssel meglódul. Szeretném megfogni a fiam kezét, felrántani a székről és elrohanni. Rohanni, ahogy a lábam bírja. De képtelen vagyok megmozdulni. A székhez szegezve ülök. Ő pedig egyre és egyre közelebb jön. Szörf ruha van rajta, sötét hajából sós tengervíz csepeg. Bárhol megismerném a járását, az alakját, a mozdulatát, amint a vizes hajába túr. Felénk tart. Határozottan. Amikor közelebb ér, meglátom olvadt csokoládé színű, tágra nyílt szemeit.

Odaér az asztalunkhoz. Megáll. A szempilláján vízcseppek hintáznak. Látom a hitetlen döbbenetet a szemében. És... És ugyanazt a szerelmet látom benne, mint kilenc évvel ezelőtt. Szeretnék felkelni a székről, de nem tudok. Érzékelem, hogy a mozdulat, amivel a ruhám pántja felé nyúltam még mindig félúton van a levegőben. Ő pedig ott áll és félig nyitott szájjal engem néz. Teljesen felemelem a fejemet, tekintetem az arcára simítom. Érzem, a szememben millió érzés szikrázik. Remegek. Kinyújtja felém a kezét. Lassan, finoman megérint. Mintha attól tartana, csak egy látomás vagyok. Tenyerét az arcomra teszi éppen úgy, mint akkor, az ajtóban. Érzem az ujjait a napmeleg bőrömön. Behunyja a szemét. Hatalmas sóhajjal szakad ki belőle a levegő. Hirtelen újra kinyitja a szemét. Tekintete az arcomba vág. Térdre ereszkedik előttem.

- Hát megvagy - suttogja és fejét a térdemre teszi. A ruhám vizes lesz a hajától. Önkéntelen a mozdulattal kezemet a fejére teszem. Úgy ver a szívem, hogy biztos vagyok benne, az egész étteremben hallani.

- Kilenc éve kereslek. Rengeteg levelet írtam, magánnyomozót fogadtam. Eltűntél. Teljesen eltűntél. És most megvagy. Itt vagy – belefúrja a fejét az ölembe.

Hirtelen tudatosodik bennem, hogy ott ül az asztalnál a fiam. Odakapom a tekintetem. Megmerevedem. Megérzi a mozdulatváltásomat. Felemeli a fejét a térdemről, követi a tekintetem.

Fogalmam sincs. Még mindig előttem térdel. A fiam és ő nézik egymást, aztán rám emeli a tekintetét és szóra nyitja a száját. Megáll az idő. Szája szóra nyitva, a hajából még mindig víz csepeg a ruhámra, ahogy előttem térdel. Az elmémet és a szívemet úgy önti el az emlék, mint egy áradás.

Megyek utánad a lépcsőn, ajtót nyitsz, belépsz, utánad megyek. Együtt vacsoráztunk. Két barát. Most felmegyünk, kiülünk a teraszra, iszunk még valamit. Nyugodt vagyok. Becsukom az ajtót. És megérzem. A szívem hirtelen a torkomban dobog. Megfordulok. Ott állsz. Szemben velem. Összekapcsolódik a tekintetünk. Pontosan tudom, a szememben egyszerre van benne, hogy „Ne! Kérlek, ne! Nekünk ezt nem szabad! Nem lehet!" és a vágy mindent elsöprő összes szikrája. A szemed, mint az olvadt csokoládé. Nem ereszted a tekintetemet. Közelebb hajolsz. Hallom a fülemben a szívem dobogását, érzem, ahogy a mellkasomnak feszül, mintha ki akarna törni. Szerintem Te is hallod, Te is érzed.

Már csak a vágyszikrák maradnak. Fellobbannak. Közelebb hajolsz. Érzem a forró leheletedet az ajkamon. Tenyered az arcomra borítod, ujjaid finoman simogatnak. Gyengéden a fülem mögé igazítasz egy hajtincset. Az ajkad már a számat súrolja. Remeg a lábam. Hátam az ajtónak támasztom, mert attól félek, összecsuklik a testem. Amikor az ajkad a számhoz ér, tudom, elvesztem. Érzem az illatod, az ízed, a bőröd selymét, a tested, ahogy a testemnek feszül. Minden abban a csókban van benne. Minden. Tizenkét év várakozása, vágya. Vagy több? Mintha mindig is ismertelek volna. Mintha egymás részei lennénk.

Érzem, nem csak a szánk olvad össze, hanem mintha megnyílna valami és elkeverednénk egymással. A csókod szenvedélyes, türelmetlen, vad mégis gyengéd. A vérem tűzcseppenként száguld az ereimben. Benned lélegzem. Finoman engeded el a számat, ajkad a fülemhez vándorol. Szerelmet súgsz, a hangod szinte végigsimítja bőröm, behatol a testembe, a szívembe. Elvesztem. Vagy megkerültem. Nem tudom. Kézen fogsz. Vékony, karcsú ujjaimra kulcsolod a tieidet, otthon vagyok hatalmas tenyeredben. Az ágyhoz kísérsz. Megállsz velem szemben, felemeled a karod, a tarkómhoz nyúlsz, megoldod a ruhám kötőjét. Az anyag finoman, lágyan, lassan hull alá, érzem, ahogy könnyed szellőként száll a bokám köré, s ott megáll. Fél lépést hátrálsz, rám tapad a tekinteted.

- Úristen! Gyönyörű vagy! Szebb, mint az álmaimban... - a hangod mély, rekedt, beleremegek.

A szemedben elképesztő vágyat látok. És igen. Áhítatot. Mintha ebben a percben sűrűsödne össze több évnyi várakozás izgalma. Vagy több életé. Megáll az idő egy másodpercre. Nincs senki, nincs semmi, sem tér, sem idő. Csak Te és én. Közelebb lépsz. Már csak mi vagyunk. Magadhoz vonsz, a szád újra a számon, remegve csókollak vissza. Gyengéden az ágyra fektetsz, s miközben megszabadulsz a ruháidtól, egy pillanatra sem veszed le rólam a tekinteted. Fölém hajolsz, karjaimat a nyakad köré fonom. Forró szenvedéllyel keveredünk el egymással. Minden egyszerre lágy és tompa, ködfátyolos, mégis élesek a kontrasztok, mintha valami ismeretlen erő magasztos fénybe vonná ölelő testünket.

Ajkam a bőrödön, puha csókokkal borítalak be. Mélyen beszívom az illatod, örökre az emlékezetembe akarom vésni. Ízed az agyamba karcolom. Elmosódott szavakat zihálsz, s én minden idegszálammal be akarlak fogadni. A hátamra fektetsz, vágysóhajt nyögök. Megemelem kissé a csípőm, egészen érezni akarlak. A bensőmben. Megnyílok, s te ringatsz, sóhajaim betöltik a szobát, ahogy belém olvadsz a gyönyörtől. Érzem, minden tökéletesen és végérvényesen megváltozott bennem. Csak órák az élet, ahogy újra és újra szeretsz, s én viszonzom minden módon.

Fejem a mellkasodon. Magadhoz szorítasz. Ujjaid közt pergeted aranyló hajam, mint a homokszemeket. Hallgatom a szíved dobogását.

- Maradj velem - suttogod.

Felemelem a fejem, a szádra simítom az ujjam, így kérlek, ne beszélj.

- Szeretlek - mondod.

Érzem, tudom, komolyan gondolod. Nem csak egy szó, amit kileheltél. Minden benne van, aki és ami Te vagy. Megsajdul a szívem. Nem mondhatom el neked, én is szeretlek. Hosszú-hosszú évek óta. Csendben, titokban, távolról. Nincs nap, hogy ne gondolnék Rád. Nem mondhatom el, hány és hány éjszakát álmodtam Veled, Rólad. Sokszor ébren is Veled álmodom... És pont azért nem, mert annyira szeretlek...

Tíz év múlva én ötvennégy éves leszek, te pedig erőd teljében negyven. Megérdemled, hogy valaki mindig szép legyen melletted, a társad legyen, gyereket szüljön neked. Nekem nem lehet gyerekem. Tíz év múlva te sem így néznél rám. Abba pedig én belehalnék. Nem. Nem tehetem ki magunkat ennek. És nem. Nem mondom el, mert minden módon cáfolnád. Tudom, most igaznak éreznéd minden szavad. Fölém hajolsz, megtámaszkodsz két erős karodon.

- Szeretsz engem? - kérdezed.

Érzem, ahogy teljesen beleveszek a tekintetedbe.

-Szeretlek - súgom, mert nem tudok hazudni neked és érzem, ahogy a könny marja a szemem, majd lassan peregni kezdenek a sós cseppek. Csendben lecsókolod őket.

- Maradj velem - súgod. Nem felelek.

Szád újra a testemen barangol, s megint egymásba olvadunk. Amikor a hajnal első fényei belopakodnak a szobába, elszenderedem a karjaidban. Világos van, mikor kinyitom a szemem. Nézem az arcod, ahogy alszol. Szeretném minden apró vonásod beleégetni az agyamba, az összes érzékembe. Óvatosan felkelek, nehogy megébreszelek. Húsz perc múlva a tegnapi gyűrött ruhámban, könnyáztatta arccal lépdelek hazafelé. A szívem olyan nehéz, mintha ólomsúlyokat cipelnék a mellkasomban.

A férjem ébren vár. Mély levegőt veszek, mindent elmondok neki. Üres vagyok. Minden mindegy. Csendben csomagolom a bőröndöm, hiába kér, nem maradhatok. Telefonálsz, üzenetet küldesz. Lecserélem a számom. E-mailek jönnek. Postafiókot váltok.

Két hatalmas tenyeredbe fogod a kezeimet - és az érintésed visszaránt a jelenbe.

- Az én fiam - nem kérdezed. Kijelented. Hiszen tökéletesen nyilvánvaló.

Néma kérdések tömkelege van a tekintetedben.

- Nem - felelem - csak ketten vagyunk... Azóta. Csak ketten...

- Már nem - feleled, miközben felállsz - Megengeded? - kérded a székre mutatva. Bólintok, s közben arra gondolok, lehet, mégse hoztam jó döntést... és talán még helyrehozhatom...

Leülsz, megfogod a kezem, a szemembe nézel és akkor már tudom. Azt akarom, hogy mindig fogd a kezem...

Nyitókép: Shutterstock

Bucsi Mariann Szerzői Oldala