A túlsúly nem mindig döntés kérdése, a bunkóság viszont igen!
A napokban egy ismerősöm hívott telefonon, hogy ráérek-e találkozni vele. Angéla - nevezzük így - ápolt, szép arcú, 38 éves nő. Megkért, hogy írjam meg a történetét, hátha elgondolkodtat vele néhány embert....
"20 évesen vékony, csinos lány voltam, egy betegség miatt azonban folyamatos hormonszedésre ítéltek az orvosok. Eleinte mértékkel, majd egyre durvábban ugrottak fel rám a kilók. A harmadik X-et már 80 kilósan ünnepeltem, ami a 167 centimhez nem volt túl előnyös, mégis rám talált a szerelem. Ákos imádta, hogy van rajtam mit fogni, úgy tetszettem neki, ahogy vagyok. Összeházasodtunk, és két gyermekünk született.
Boldogok voltunk, a második kicsi érkezése után mégis rémálommá vált az életem. Emelni kellett a hormonadagomon, és más olyan gyógyszert is kaptam, aminek a mellékhatása további hízáshoz vezetett.Jelenleg 102 kiló vagyok, pedig egészségesen étkezem, és rendszeresen végzem az orvos által előírt tornát. Egyszerűen a szervezetem így reagálja le a kezeléseket. Ákos így is szeret - szerencsére neki több vagyok egy szimpla testnél -, az idegenek reakciói azonban elkeserítenek.
Szinte nincs olyan nap, mikor ne kapnék gunyoros, időnként alpári megjegyzéseket. A férjem késő estig dolgozik, így én vásárolok be a családnak, és mivel a beteg anyósomékra is én főzök, mindenből nagyobb mennyiséget veszek. Legutóbb egy ötven év körüli férfi szólt be nekem a húsos pultnál: "Ne csodálkozzon rajta, hogy dagadt, ha ilyen adagokat zabál!" Annyira rosszul esett, hogy válaszolni sem tudtam, a sorban állók pedig, ahelyett, hogy rászóltak volna a férfira, inkább helyeseltek.
Sokan képesek hangosan röhögve pacalnak, tehénnek nevezni, mások csak vigyorogva összesúgnak, miközben végigmérnek. Mindig erős nő voltam, mégis, az utóbbi időben rájöttem, hogy félek. Félek boltba menni, félek felszállni a villamosra, kerülöm a tömeget.
Régen imádtam új embereket megismerni. Most olyan vagyok, mint egy kóbor kutya - ha idegennel kell beszélnem, rettegve fürkészem a tekintetét: vajon emberségesen viszonyul majd a túlsúlyomhoz, vagy meg fog alázni?
Nem értem, egyes embereknek miért okoz örömet, ha beszólnak, kigúnyolnak. A legrosszabb, ha akkor történik ilyen, mikor a gyerekeimmel vagyok. A nagyobbik lányom öt éves, ő már észreveszi és megérti a megjegyzéseket. Két napja a postán voltunk, ahol meghallotta egy "kedves" házaspár rám vonatkozó szavait, és sírásra álló szájjal rájuk kiabált: "Az én anyukám nem víziló!" Azt hittem, megszakad a szívem.
Senki nem érdemli meg, hogy a kövérsége miatt megalázzák, még akkor sem, ha nem betegség, hanem helytelen táplálkozás vagy öröklött hajlam miatt hízik el. Valamennyien emberek vagyunk, ezt sosem szabadna elfeledni. Mindenkinek más a hibája, senki nem tökéletes."
Nyitókép: Shutterstock