Olyan vicces, ha egy kövér nő elkezd sportolni…

A túlsúly az érintettek többségénél már gyermekkoruktól jelen van. Végigkíséri őket egy életen át, és csak reménykedhetnek abban, hogy nem ez lesz minden cselekedetük mozgatórugója. A túlsúlyból eredő támadásokra sokan kirívó viselkedéssel (bohóckodással vagy akár másokkal szembeni agresszióval), öltözködéssel (fekete vagy éppen ellenkezőleg, túl harsány ruházattal) és védekező mechanizmusokkal (tagadással, öniróniával) válaszolnak. Egy olyan embert kértem meg, hogy meséljen nekem az érzéseiről, tapasztalatairól, akinek egész életét megkeserítik a pluszkilók.

Hanna vallomása következik:

Az iskolában mindenkit érnek támadások – a kortársaktól, és ami elszomorítóbb, a pedagógusoktól is. Sokszor éreztem, hogy azért estem ki az óvónők és tanítónők mézeskosarából, mert nagyobb voltam, mint a többiek, és a "cukiságom" hiánya mellőzést vagy lekezelést eredményezett.Nem igazán ismerték el a teljesítményemet. Soha nem állítottak ki szavalni vagy felolvasni, a testnevelésórán pedig mindig megkaptam, hogy elég a minimumot megoldanom a kettesért – mert úgysem lennék képes többre. Vagy épp a másik duci lánnyal külön feladatokat adtak nekünk, mondván, hogy mi nem lehetünk tehetségesek. Persze abba bele se gondoltak, hogy így képtelenek leszünk ledolgozni azt a felesleget, és az sem tűnt fel senkinek, hogy az átlagosnál nagyobb a mozgásigényem.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Catherine Yeulet

A felső tagozatban már szerencsére a tudás felülkerekedett kicsinyességen, és kevésbé szubjektíven osztályoztak. Bár így is megesett, hogy nem én mentem el matekversenyre, pedig osztályelső voltam. Vagy nem én mondhattam el a nyolcadikosok beszédét. Indoklás: kevésbé vagyok "reprezentatív", és mellesleg a hangom sem illik a mikrofonhoz.

Természetesen tudom, hogy egy idő után az ember már olyan történéseket is a diszkriminációval magyaráz, amelyek nem a súlya miatt következnek be – de a sértések, bántások sokasága elkerülhetetlenül ilyen reakciót vált ki belőlünk.

Az osztálytársaim sokszor letehéneztek (egyszer ezért egy körzőt is szúrtam a csúfolódó combjába matekórán). A szerelmi vallomásokat csak titokban merték tudtomra adni, nehogy kinevessék őket a többiek. Vagy néha olyat is elejtettek a korombeli fiúk, hogy:

de szép lennél.., csak kövér vagy!

Ha lefogynék, akkor persze szívesen járnának velem...

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Oneblink-Cj

Ez viszont nem így működik. A későbbiekben, amikor vékonyabb voltam, sokan próbálkoztak azok közül, akik korábban céltáblaként használtak, viszont nekik sohasem engedtem. Úgy gondoltam, hogy ez nem egy erős és igaz szeretet a részükről – hiszen most könnyű engem szeretni.

Hasonlókat tapasztaltam a ruhaüzletekben is.

Volt, hogy észre sem vettek vagy ellenkezőleg, nagyon is rossz szemmel néztek rám. Amikor pedig lefogytam, hirtelen mindenki kedvesebb lett. Sőt, volt olyan férfi eladó, aki körbe is ugrált, felsegítette a kabátot, bókolt stb. Teljesen másképpen bántak velem, de én ezeket a szavakat, gesztusokat már nem éreztem őszintének.

Előítélet az előítéletekről

Sajnos, a túlsúly minket is előítéletessé tesz, és már ott is problémát keresünk, ahol nincs. Pár éve jártam egy fiúval, aki nagyon rendes volt, viszont nem értettük meg egymást. Amikor szakított velem, csak annyit kérdeztem:

Ez azért alakult így, mert túlsúlyos vagyok?

A kérdésemet ő nem nagyon tudta hova tenni, és csak ennyit válaszolt:

Ez hogy jutott eszedbe? Nem azért lesz vége, mert nem tetszel. Nagyon is bejössz, de egy hisztis, elviselhetetlen picsa vagy.

És abban a pillanatban rájöttem, nekem eddig sohasem jutott eszembe, hogy akár más negatív tulajdonságom is lehet a súlyfeleslegen kívül. Addig minden csak a pluszkilóim körül forgott, és úgy hittem, hogy az összes kapcsolatomat a duciságom határozza meg. Persze vannak helyzetek, amikor tényleg hátrány, de nem kizárólagos indok mindenre.

Nem vagyok beteg!

Én személy szerint utálom, ha úgy próbálnak segíteni nekem, mint egy betegnek – megmondva, hogy mit kellene tennem. Persze van ennél rosszabb is – például, amikor lelustáznak. Van egy munkatársam, aki mindig felhívja a figyelmemet arra, hogy kezdjek valamit a pluszkilóimmal – nem is érti, hogyan hagyhatom el így magam! Erre elmagyaráztam neki, hogy nem feltétlenül szeretne mindenki ugyanolyan szabályok szerint élni, mint ő. Ő mindennap rengeteg cigarettát szív el, és ugyanannyi kávét is iszik – hogy elnyomja az étvágyát. Nem hízott el, viszont szürke és furcsa szagú a bőre, sárgák a fogai, erőtlen és szálkás a haja. Nem feltétlenül egészségesebb nálam...

Az én bűnöm az, hogy minőségi ételekből eszem sokat, ő viszont műkaját visz a szervezetébe minden egyes étkezésnél. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az én megoldásom helyes és jó, de mint említettem, attól, hogy valaki vékony, nem biztos, hogy egészséges. És attól, hogy valaki súlytöbblettel küzd – egy bizonyos mértékig –, nem biztos, hogy kevésbé egészséges.

De nem ez volt az egyetlen atrocitás, ami a munkahelyen ért. Más kollégák is illettek hasonló kedvességekkel, főleg az ugyancsak túlsúlyos férfi felettesem. Megkérdezte, hogy minek nekem aktivitásmérő, hiszen egyáltalán nem vagyok aktív. Ilyenkor felmerül bennem: Hogyan fogyjon valaki, ha egyből kinevetik a sportolási vagy diétás céljai miatt?

Forrás: Cultura Creative/stefanie aumiller

Ezenkívül kijelentette, hogy amikor gyermekként Sziporkával szerettem volna azonosulni a Csipet csapatból, azt rosszul tettem, mert én inkább Lipót lehetnék, a nagydarab bajszos mókus. Nőként nem éppen ez volt a legszebb bók, amit valaha kaptam.

Valószínűleg még sok más történetet leírhatnék, de az ember igyekszik törölni őket. Habár úgy nem egyszerű megfeledkezni minderről, és elfogadni az embernek önmagát, ha egyfolytában arra próbálják felhívni a figyelmét, hogy ő semmiképpen sem nézhet ki jól.

Fogyassz, hogy aztán fogyhass

Egyszer egy barátnőm egy neves divatcég üzletében megkérdezte, miért nem árulnak nagyobb méretű ruhákat. Erre az volt a válaszuk, hogy ők divatdiktátorok akarnak lenni, és így a profilba a nagy méretű ruhák nem férnek bele. Ezek szerint abba bele se gondoltak, hogy ez elég rossz üzletpolitika. Hiszen a csinos, vékony fiatalok lesznek a célközönség, akik viszont kevésbé engedhetik meg maguknak a drágább dizájnerruhákat. Az idősebbek pedig – akik már stabil egzisztenciával rendelkeznek – általában nem XXS-es ruhákat keresnek.

Arról nem is beszélve, hogy az üzletek, ahol nekünk való ruhákat árusítanak, ormótlan, színtelen, zsákszerű hacukákkal tudnak csak szolgálni. Közelről sem ismerik a szűkítést, a lágy esést, a megfelelő ruhahosszt és az ujjas darabokat, amik a túlsúlyosoknak jól állnának.

A legtöbb szolgáltatás is soványakra tervezett. Volt olyan ötlet például, hogy a repülőkön a túlsúlyos emberek vegyenek dupla helyet, mert ugye ők több helyet foglalnak el, és minden kiló számít a légi járatokon. De ha ez felmerült, ezek után akár az is kérdésként vetődhet fel, hogy a túlsúlyosaknak miért a betegbiztosító fizesse a kezeléseket, ha a betegségüket (pl. magas vérnyomás, cukorbetegség stb.) a pluszkilók okozták.

Jelenlegi társadalmunkban számtalan túlsúlyos ember él, akik a fogyasztói társadalom áldozatai. Nap mint nap egymással ellentétes üzenetekkel bombázzák őket, hiszen egyrészt mindenhol a fogyasztást hirdetik, másrészt diétákkal szolgálnak arra az esetre, ha valaki elhízna. A kettősség mindenhol jelen van, és egyáltalán nem könnyíti meg az egyén számára a helyes döntést. A túlsúlyra egyelőre nem reagálnak megfelelően sem a családokban, sem az iskolákban, sem a munkahelyeken. Nem sajnálatra, megváltásra van szükség, hanem elfogadásra, hogy mindenki teljes életet élhessen, úgy, ahogy neki megfelel.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?