Azért kellett megszületnem, hogy rendbe hozzam a szüleim házasságát…

Mindig is érdekelt, mennyire befolyásolja a sorsunkat az, hogy kik a szüleink, a nagyszüleink, az ő traumáik milyen hatással vannak ránk, vagy például az, hogy akartak-e minket, fiúnak vagy lánynak vártak-e, vagy milyen okból érkeztünk a családba. Sokszor ugyanis az elakadások, sorozatos kudarcok hátterében saját életünk, vagy őseink életeseményei állnak. Számos pszichológia könyv szól erről a témáról.

Kanyarodjunk vissza a "funkciógyerekekhez", akikből manapság egyre több van, és sajnos a közvetlen baráti körömben is hamarosan érkezik egy ártatlan kis lélek, akinek az a küldetése, hogy rendbe hozza a szülei évek óta haldokló kapcsolatát. Ugye, milyen önző az ember? Megérkezik erre a földre egy kisbaba, akit bár biztosan imádni fognak, komoly reményeket is fűznek hozzá, és azt várják tőle, hogy mentsen meg egy kapcsolatot. Ezzel a lépéssel már most borítékolható, hogy a gyerekből lekisérült lesz, mert ha együtt is maradnak a szülők, hangos szóban nem lesz hiány...

Mégis miért gondolják azt a nők, hogy egy rosszul működő kapcsolatot pont egy új családtag hoz majd rendbe? Egy gyermek érkezése amellett, hogy a világ egyik legjobb és legszebb dolga, rengeteg kötelezettséggel, felelősséggel, édes nyűggel és feszültséggel jár.

Tévedés azt hinni, hogy egy gyermek megváltoztatja majd apát, és általa minden ránc kisimul. Az addig haverozó, bulizó apa kevesebbet jár el majd otthonról, többet segít majd a házimunkában, felelősségteljesebb lesz, és hirtelen anya meg apa régóta rossz kapcsolata mesebelivé válik. Na persze...

Rengeteg olyan házasság ment tönkre körülöttem, melyekről azt hittem, sosem fognak, és igen, sokszor a gyerek érkezésével szűntek meg dolgozni egymásért a felek. De akkor miért gondolja azt bárki, hogy egy gyerek megoldóképletként szolgál? Mérhetetlenül dühös vagyok, amikor ilyet hallok, most pedig, hogy a közvetlen környezetemben is érkezik egy, el vagyok keseredve... és egy kicsit magamat látom minden ilyen születendő kisbabában.

Ha már itt tartunk, én is funkciógyerek vagyok. Szomorú vallomás ez, mert ezt egészen 30 éves koromig nem tudtam, ez a könyv és a belső hangom kellett ahhoz, ami a funkciógyerekek szerepéről szóló sorokat olvasva úgy ordított, akár egy kisgyerek. Ahogy olvastam, dőltek a könnyeim, és összeállt bennem a mozaik, mintha rólam írtak volna.

Azért jöttem a földre, hogy beteljesítsem a szüleim közös vágyát - ami még egy gyerek volt - és megmentsem a házasságukat.

Nem akkor jöttem, amikor vártak, hanem sokkal később. Ha összejövök akkor, amikor szerettek volna, csak két év lett volna a bátyám és köztem, így viszont hat lett. Nagyon örültek nekem, sokat küzdöttek értem, ugyanakkor komoly elvárásokat támasztottak velem szemben, amit a mai napig cipelek.

Gyerekként - amikor csak tehettem -, otthon voltam, őriztem a szüleimet. Hiába lehettem volna kollégista, otthon maradtam, és ingáztam, mert attól féltem, ha én nem leszek, a szüleim nem maradnak együtt. Láthatatlan kapocsként fűztem össze őket, mert bár szerették egymást, réges régen nem úgy, ahogy kellett volna.

Afféle megszokásból, és az egymás iránti tiszteletből, na meg persze szeretetből maradtak együtt. Én is mindennél jobban azt akartam, hogy a szüleim ne váljanak el, de valójában egyikük sem volt igazán boldog, csak nagyon ritkán.

Én voltam a villámhárító közöttük, anyám lelki szemetesládája, akinek kedvére elszidhatta apát, aki bár sokat volt otthon, anya szerint nem eleget. Édesanyámmal szemben ugyanis neki volt hobbija és barátai, így sokat eljárt otthonról túrázni, motorozni, biciklizni vagy úszni. Anya eközben olvasott, főzött, tévézett, és egyre többet ivott, ami nem könnyítette meg a családunk életét. Kiskoromtól kezdve azt hallgattam tőle, milyen magányos, így én lettem a „társa". Miközben megfeleltem ennek a feladatnak, próbáltam védeni apát, ez a helyzet pedig szép lassan felzabált.

Egy gyerek nem tulajdon, és nem rendelkezhetünk vele kedvünkre. Egy gyermek nem azért kell, hogy megszülessen, mert feladatokat szánunk neki. Egy gyermek normál esetben "csak" a szülőre van bízva. Nem azért születik, mert a szüleink unokázni akarnak, vagy mert haldoklik a házasságunk. Egy gyerek nem kapcsolatragasztó, és nem lehet hibáztatni, ha nem teljesíti az elvárásokat. Egy gyermeknek sem szabadna funkciógyerekként élnie az életét...

M. Kata

Nyitókép: Shutterstock