Néha valaki olyat kell elengedünk, akit a világon a legjobban szeretünk

Tíz éven keresztül Peti volt a legjobb barátom. Jóban-rosszban, örömben és bánatban, mindig és mindenkor támogattuk egymást. Aztán összejött egy lánnyal, és a barátságunk szinte teljesen feledésbe merült.

Arra lettem figyelmes, hogy a napi üzenetváltásaink megritkultak. Először azt hittem, túl elfoglalt, és csak emiatt nem beszélünk rendszeresen, de az igazság végül jobban fájt, mint hittem. Beleszeretett egy olyan lányba, aki olyasmik miatt neheztelt rám, amiket el sem követtem. Peti úgy mesélt a kapcsolatukról, ahogy korábban sosem tette volna: szeretett volna hamar túlesni rajta, zavart és lerázós volt, valamint az egészet felszínesen tálalta.

Hónapokig nem beszéltünk, amit lelkileg nehezen éltem meg. Hiányzott a barátom, a közös nevetések, ökörködések, és szimplán az, hogy a jó és rossz történéseket egyaránt megosszuk egymással. Az elmúlt tíz évben először éreztem azt, hogy fal van közöttünk. Olyan volt, mintha egyszerre közelség és távolság lett volna közöttünk, és erre azóta sem sikerült magyarázatot találnom. Szinte lemondtam arról, hogy valaha is olyan lesz minden, mint régen.

Úgy éreztem, muszáj elengednem őt. Mindenáron a gyerekkorunkba és a régi emlékekbe kapaszkodtam, és piszkosul fájt a tudat, hogy mindez már csakis nekem fontos. Szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét.

Nem ő volt az első, akivel a szakításom nehézségeit megosztottam, mivel eltávolodtunk egymástól. Ekkor a semmiből, mintha megérezte volna, írt egy hosszabb üzenetet, amiben nemcsak kifejtette az érzéseit, hanem bevallotta, mennyire hiányzom az életéből. Azt is hozzá tette, hogy bármi van, rá mindig számíthatok. Úgy érezte, barátként megbukott azáltal, hogy eltávolodtunk egymástól. Meghatott az őszintesége, és hosszú idő után először éreztem azt, hogy én is megnyílhatok neki. Azzal, hogy újra nyitott felém, azt is kifejezte, hogy nem csak számomra fontos a barátságunk.

Forrás: Shutterstock

Ezt követően egy új, azonban rövidebb szünet volt a kapcsolatunkban, amikor legnagyobb meglepetésünkre összefutottunk az egyik belvárosi plázában. Mindketten tudtuk, hogy beszélnünk kell, de mivel a barátnőm mellettem állt, a körülmények nem voltak alkalmasak. Zavartan álltunk egymás mellett, majd úgy döntött, lelép és hagyja, hogy élvezzük a barátnős programunkat. Három perc múlva utánamentem, mert meg akartam tudni, miért viselkedik így velem. Kiderült, hogy a felhők nemcsak az én életemben gyűltek össze, hanem az övében is. Megöleltük egymást. Percekig tartó ölelésünkkel ledöntöttük az ominózus falat, amit valójában magunknak építettünk.

Megbeszéltük, hogy a következő héten sort kerítünk egy mély beszélgetésre, ami végül megvalósult. Sikerült tisztáznunk mindent, ami korábban kérdőjeleket ébresztett bennünk, és megértettük, hogy bizonyos helyzetekben miért reagáltunk úgy, ahogyan. Nélkülözhetetlenek vagyunk egymás életéből, és jóval többet szeretnénk tenni a kapcsolatunk ápolásáért.

Nem szabad ragaszkodnunk az emberekhez. Megtanultam, hogy nem minden barátunk kísér minket egy életen át. Vannak, akik csak rövid ideig, és csupán bizonyos életszakaszban támogatnak. Lesznek, akiket el kell engednünk akkor is, ha az mérhetetlenül fáj. Ám vannak olyan barátaink, akiket lehet, hogy rövid időre elengedünk, de végül mindig visszatalálnak hozzánk.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek