A lánybúcsún döbbentem rá, hogy nem vagyok szerelmes a jövendőbeli férjembe

Három év után kérte meg a szerelmem a kezemet és egy év szervezés, megannyi idegeskedés, meglepetés és természetesen öröm után néhány hónappal ezelőtt álltunk volna oltár elé. Igen, jól olvasod, csak álltunk volna, mivel én az esküvő előtt egy héttel odaálltam elé és elmondtam neki, hogy én nem akarom ezt az egészet. Erre mikor döbbentem rá? Egy héttel a menyegző előtt, mikor éppen a legjobb barátnőimmel búcsúztattuk a lányéveimet.

Iskolás korunkban kötöttünk szoros barátságot a barátnőimmel, akikkel a mai napig szinte testvéri a viszonyunk. Mindent megbeszélünk és ott vagyunk egymás életében a jó és a rossz pillanatokban egyaránt. Nem volt kérdés, hogy velük akarom tölteni a lánybúcsúmat, ami egy kétnapos kiruccanás volt a Balatonon. Semmiről sem tudtam, a csajok a szememet letakarva vittek le egészen a magyar tengerig, ahol hatalmas meglepetés volt számomra, hogy egy óriási vitorlás hajón töltjük a hétvégét.

Az első nap este kicsit felöntöttünk a garatra és előjöttek a szokásos női témák. Pasik, szerelem, szex...

Először nem értettem a kérdést, miért teszi ezt fel a lánybúcsúmon. Hát persze, különben nem akarnék hozzámenni. Látták a többiek a zavarodottságot az arcomon és tovább kérdezgettek.

Nem tudom, hogy a bennem lévő alkohol mennyisége vagy a nekem szegezett kérdés miatti meglepődöttség következménye volt, de rossz kedvem lett és félrevonultam. Lizi barátnőm utánam jött és kérdőre vont. Ledöbbentem, azon, amit legbelül éreztem és nem mertem kimondani. Nem vagyok boldog, régóta nem. Nem rossz a kapcsolatunk Petivel, elvagyunk, szeretjük egymást, de ha belegondolok, hogy mellette fogok felébredni minden reggel életem hátralevő részében, akkor feszült és ideges leszek.

Lizinek egy szót sem szóltam, mégis úgy éreztem, szavak nélkül is tudja, mi van bennem. Nem sokkal ezután lefeküdtem aludni és meglepően nyugodtan és kipihentem ébredtem.

A lányok reggel öleléssel fogadtak, ezzel éreztetve velem, hogy mindenben mellettem állnak és támogatnak. Reggeli után összepakoltam és visszautaztam Pestre. Leültem Petivel beszélni. Nem volt kiabálás, nem volt ordibálás, káromkodás, egymás hibáztatása. Azt éreztem rajta, hogy nem lepte meg a dolog, mélyen legbelül ő sem akarta ezt. Megöleltük egymást és éreztem, hogy mind a ketten megkönnyebbülve vettünk búcsút egymástól. Csak haladtunk, sodródtunk az árral az elmúlt évek során és nem vettük észre, hogy már nem egymást akarjuk. Terveztük a közös életet, az esküvőt, a családot, bízva abban, hogy együtt lesz a legjobb, de be kellett látnunk, hogy mindkettőnknek az a legjobb, ha elengedjük egymás kezét.

Nyitókép: Shutterstock