Pótolhatatlan hiányok: veszekedhetsz anyáddal, de amikor meghal, marni fog a bűntudat

Az élet rendje az, hogy előbb-utóbb eltávoznak a szeretteink. Gyerekként ebbe bele sem gondoltam, de felnőttként egyre jobban hiányoznak azok, akik már nincsenek velünk. És ezzel párhuzamosan óhatatlanul eszembe jutnak azok, akik még itt vannak, - velük mennyi idő adatott meg?

Nagyon figyelek arra, hogy elég időt töltsek velük. Élnek még a szüleim és él az anyai nagymamám is. A többiek már csak fentről óvnak. Nem érzem, hogy nélkülük maradtam volna, érzem őket, néha álmomban meglátogatnak, de ez mégsem olyan, mint a fizikai jelenlét. Mondjuk, hogy nincs halál, csak átalakulás, és az elhunyt szeretteink mindig velünk maradnak. Ez igaz. De semmi sem pótolhatja a fizikailag együtt töltött időt, az érintést, a mosolyt, az ölelést. Semmi sem pótolhatja azt, hogy van kihez elszaladni, van hol ücsörögni a jól ismert kanapén, hokedlin, akármin. 

Hiányoznak az együtt töltött órák, napok. Hiányzik, hogy bármikor felkapjam a telefont, felhívjam őket és megkérdezzek valamit, amit csak ők tudnak. Aztán csak állok bután, a telefonnal a kezemben és rájövök, már a számuk sincs benne a névjegyzékben.

Biztosan van valami a levegőben, mostanában nagyon sokat gondolok rájuk. Ezernyi emlék áraszt el. Néha megmosolyogtatnak, néha hangosan nevetek, néha elérzékenyülök és könnyes lesz a szemem. Időnként pedig a saját mulasztásaim is eszembe jutnak. Amíg gyerekek vagyunk, olyan természetes, hogy ott vannak nekünk, olyan a jelenlétük, mint a levegő: soha nem fogy el. Valahogy még benne vagyunk az örök időben, abban hiszünk, hogy ez az állapot, együttlét, mindig így marad. Döbbenetes az első tapasztalás, hogy nem így van.

Tatám ment el elsőként. Beteg volt, kórházba került, de olyan erős volt, mint egy tölgyfa, nem féltettem. Úgy voltam vele: meggyógyítják, kijön és megy minden tovább úgy, ahogyan addig. Nem így lett, egy hajnalon felébredtem és reggelig csak ültem a sötétben. Nem tudtam semmi biztosat, de mégis pontosan tudtam: tata elment. Kora reggel jött apu testvére szólni, hogy hajnalban elhunyt. Bevallom, nagyon érdekes érzés volt. Kiskamasz voltam, nyilván tisztában voltam azzal, mi a halál. De szemtől szemben, először találkozni vele, az egészen más volt.

Az agyam valószínűleg letiltott minden érzést, hogy ne fájjon elviselhetetlenül. Nem éreztem az égvilágon semmit, csak valami furcsa nyugalmat, csöndet, távolságot. Figyeltem a történetet és figyeltem magamat. Önvád volt bennem, miért nem fáj, miért nem sírok, mint mindenki más? Nem beszélgetett velünk senki, csak gyászoltak.

Forrás: Shutterstock

Az elkövetkezendő napok olyanok voltak, mintha álomban töltöttem volna azokat. Semmi sem tűnt valóságosnak. Aztán elérkezett a temetés ideje, és én soha nem felejtem el a pillanatot, ahogyan álltam a nyitott koporsó mellett. Láttam a családomat, tiszta feketében mindenki, az arcok mozdulatlanok voltak, a szemeik fénytelenek és vörösre sírtak. Én még mindig nem tudtam sírni. Csak álltam ott, valahogy érzéketlenül és nagyon távolról néztem azt a testet, aki feküdt a selyem bélésben, aki valaha a tatám volt. Nem ismertem őt: idegen volt az arca.

Igaz a mondás, miszerint a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet. Ez egyértelműen látszott. Valahogy olyan üresnek láttam azt a koporsóban fekvő testet. A tatámé volt és mégsem. Bevallom, semmit nem tudtam akkor értelmezni, csak álltam tompán, furcsán idegenül a többiek között, amíg tartott a búcsúztató, majd leengedték a földbe a koporsót. Aput figyeltem. Állt egyenruhában, szálfa egyenesen, az arca megtört a fájdalomtól. A nagymamám összekulcsolt kézzel, égő szemmel figyelte, ahogy a fekete föld lassan elfed mindent, ami számára a világot jelentette.

Azóta az apai nagymamám és az anyai nagypapám is elmentek. Sorra jönnek elő a kedves emlékek, emiatt  valahogy most lett végérvényes a hiányuk. Eddig is felfoghatatlan volt ez a végérvényes történet: egyik nap még itt vannak, aztán hirtelen sehol. Most, hogy készülnünk kell arra, hogy lassan elmegy mami is, és utána a szüleink, újra közel került ez az érzés. Igyekszem sok időt velük tölteni, igyekszem nem foglalkozni piszlicsáré dolgokkal, inkább a szeretetre és az együttlétre koncentrálok.

Nem akarok úgy járni, hogy azt kelljen majd mondanom, nem voltam ott velük, nekik. Nem akarok lelkiismeret-furdalással élni, mert megtapasztaltam azt is. Keserű pohár, nem lehet visszacsinálni, jóvá tenni. Mérföldeseknek érzem időnként a mulasztásaimat. Azt, hogy akik már nincsenek, azokkal nem voltam eleget. Természetesnek vettem, hogy ott vannak, pedig nem az, de gyerekként ezt nem tudja az ember.

A tapasztalásai tanítják meg arra, hogyan kell máshogy. Az pedig már csak rajtunk áll, mihez kezdünk ezzel a tapasztalással: képesek leszünk-e másképpen csinálni, jelen lenni?  

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek