Az én életem anyuéba került - a mai napig cipelem a bűnbak szerepét

Egész életemben éreztem magamon az elítélő tekinteteket, szúrós szemeket. Vizslattak, mintha valami olyan bűnt követtem volna el, amiért nem tudok eléggé vezekelni. Mintha mindenki tudná, mi történt...

A bátyámmal félárván nőttünk fel. Ő nyolc volt, én pedig még nem is tudtam a világomról, amikor anyukánk elhunyt. Születésem közben túl sok vért veszített és nem tudott tovább harcolni, engem is csak nagy nehezen sikerült kimenteniük. Öröm az ürömben a létezésem.

Az életem már a születésemkor megpecsételődött. Azóta is utálom a szülinapjaimat. Nekem nem csak egy újabb év elteltét jelenti, hanem egyúttal azt is, hogy anyu hány éve nincsen már közöttünk...
Óvodás koromban szembesítettek a ténnyel, miért nincs anyukám.Férfiasan bevallom, hogy sokkot kaptam és szakemberhez is kerültem, miután apám egy idegösszeomlás közepette a fejemhez vágta, hogy én öltem meg a feleségét és az édesanyánkat. A családban, valamint a baráti körünkben, akik ismerték a tragédiánkat, mind furán néztek rám. Egy hatévesre! Egyedül a pszichológus állt ki mellettem. A bátyám sem foglalkozott velem, pedig a korkülönbség ellenére már akkor is sokban hasonlított az érdeklődési körünk . Tehetetlen voltam és magányos. Sosem kaptam szeretetet, simogatást, csak megvető pillantásokat, távolságtartó neveltetést.

Amikor elballagtam az általánosból és középiskolát kellett választanom, a lehető legtávolabbit kerestem meg. Menekülni akartam otthonról, a környezetemből. Hiába kötött vidékhez elvileg minden, én mégis a fővárost választottam a középiskolai éveimre. Inkább keltem hajnalban és utaztam órákat reggel, meg este, csak ne kelljen abban a fullasztó, beszűkült környezetben élnem.

Forrás: Shutterstock

Simon Balázs idejekorán elkezdte a nagybetűs életét - gondoltam én. Az elején még minden oké volt. Azonban másodikban új osztálytársként jött az osztályunkba az egyik vidéki „barátom", aki egyike volt azoknak, akik tudták, mi is életem története. Nem kellett neki sok, hogy hírül adja az osztályban, majd az évfolyamon, végül pedig az egész suliban, hogy mit tettem. Ott ment a tiszta lap és a második esélyem a levesbe...

Onnantól kezdve csak vonszoltam magam minden reggel a vonathoz, este pedig haza. Azt éreztem, hogy mindenhol kipécéznek, s a homlokomra van írva, mit tettem és kivétel nélkül mind elítélnek az emberek. A villamoson, a kávézóban, a tanórákon, mindenhol. Az iskolapszichológusnál kötöttem ki. Minden második délutánomat az irodájában töltöttem. Ott írtam a leckét a konzultációink után, mert nem akartam társaságban lenni a könyvtárban. Menekültem, bujkáltam, ahogy csak tudtam.

De miért is? A biológia, a természet, a sors akarata miatt? Egy olyan dologért, amit voltaképpen nem is én tettem, mégis az én lelkemen szárad a tragédia. Indokolatlanul cipelem a bűnbak szerepét, mert nem volt más, akit akkor hibáztathattak volna. Könnyebb volt engem, mintsem a szülészorvost, vagy bárki mást, aki rajtam kívül cselekvőképes volt. Nekem csak annyi a bűnöm, hogy világra jöttem. Bocs mindenkitől, sajnálom, hogy a szüleim nem elégedtek meg csak a bátyámmal és nem mentek inkább moziba anno...

Én lettem volna a legboldogabb, ha van egy anyukám, aki teljes odaadással szeret és programokat szervez a családnak és boldog életet élünk. Sajnálom, ha miattam ez nem valósulhatott meg, de előbb-utóbb a beletörődéssel jönnie kell a megbocsátásnak. Még mindig várom ezt a pillanatot.

Simon Balázs történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek