Sűrű sorokban írtam, hogy "nem vagyok rosszul", csak hogy túléljem a pánikrohamokat

Sokáig nem is gondoltam arra, hogy valamit másképpen kellene csinálnom. A gimnázium felétől kezdve kristálytisztán láttam azt, hogy építészmérnök szeretnék lenni. Nem volt kérdés, hogy a matematikára és a fizikára fogom helyezni a hangsúlyt. Emelt órák, magántanárok és tanulmányi versenyek, minden lehetőséget megragadtam, csak hogy közelebb kerüljek a célomhoz.

Nem csak a tárgyak nehézsége okozott gondot. Olyan mértékű szorongás és pánikbetegség lett úrrá rajtam, hogy napi szinten gyötört a rosszullét.Féltem bemenni az egyetemre, mert attól rettegtem, hogy ott fogok elájulni. Hirtelen tört rám ez az érzés, megállíthatatlanul zsibbasztotta el az agyamat, és nem tudtam tenni ellene. Szédültem, kezdett elhomályosulni előttem a kép, a hangokat mintha víz alól hallottam volna és éreztem, ahogy szinte megáll a szívverésem.

Megkeserítette a mindennapjaimat. Eleinte képes voltam bejárni az órákra, de ne tudjátok meg, milyen rémisztő volt végigülni egy előadást. A gyakorlatokon, amikor írni, számolni vagy rajzolni kellett, akkor nem volt gond, hiszen el tudtam terelni a figyelmem, de amikor csak passzív megfigyelőként ültem a nagy előadóban, akkor menekülni tudtam volna. Nem csak az iskolából, hanem a saját testemből is.

Hetek óta tartottak már ezek a pánikrohamok, a szédülés és az ájuláshoz közeli állapot, amikor megpróbáltam ösztönösen elterelni a gondolataimat. Elővettem egy kis füzetet és elkezdtem leírni, hogy "nem vagyok rosszul". Majd újra, és újra és újra. Egyszerre jegyzeteltem az órán elhangzottakat és vezettem a saját pániknaplómat. Minél erősebben tört rám a félelem, annál nagyobb tempóban, annál sűrűbb sorokban írtam ezt a három szót egymás mellé. A végén már nem csak a kis füzetbe, hanem az órai jegyzetek lapjaira is.

Mondanom sem kell, nem használt, és az állapotom iszonyúan hullámzó volt. Egyes napokon semmilyen tünetet nem produkáltam, máskor a szomszédos fodrászatba sem voltam képes átmenni, annyira rettegtem, hogy elájulok. Ekkor szoktam rá arra, hogy mindig legyen nálam egy hátizsák, abban egy palack víz, valami cukorka, édesség, zsebkendő... egyszóval: túlélőfelszerelés. Valami, amibe bele tudok kapaszkodni, ha rám törne ez a megfoghatatlan, zsigeri félelem.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy hosszabb utat megtegyek egyedül. Az egyetem első félévét végigküzdöttem, a következőt azonban muszáj voltam passziváltatni. A harmadiknak újult erővel vágtam neki, de már az első napon visszatért minden, amiről azt hittem, sikerült legyőzni. Amint beléptem az épületbe, megéreztem a falakból áradó illatot, s rám tört a szorongás. Az utolsó tétova kísérlet is kudarcba fulladt, míg végül búcsút intettem az építészmérnöki szaknak.

Nagyon sokszor gondolok vissza ezekre az időkre, az albérletre, ahol laktunk, az órákra, a terepmunkára, a makettezésre, rengeteg olyan dolog volt, amit imádtam. Mi lett volna ha kitartok, ha legyőzöm a fejemben lévő démont, ami előidézte a szédülést? Ha befejezem a sulit és most nem egy billentyűzet mögött, hanem egy tervrajz fölött ülnék? Ezt már sosem tudom meg. Egy biztos, hogy amint lezártam ezt a szakaszát az életemnek, a pánikrohamok is eltűntek. Villámcsapásra.

Nyitókép: Shutterstock