Mondhatod, hogy maradi vagyok, de én akkor sem telefonálgatok idegen pasikkal

Én személy szerint nem vagyok az a határ feszegető típus. Sok mindenhez nyuszi vagyok és beijedek, ha nem az én kezemben van az irányítás... Pedig tudom, hogy az életben nem irányíthatok mindig én, de akkor is jobban szeretem, ha egyenrangúak vagyunk egy kapcsolatban, és mindenki irányíthatja a maga életét. Eleve nem értem, miért akarnám, hogy más vegye át fölöttem az irányítást?

Az egyik élő példa erre az online ismerkedés. Tekintve, hogy a betegségem miatt szinte semmi lehetőségem nincs egyéb ismerkedésre, régen én is regisztrálva voltam társkereső platformokon. Ezen időszakok alatt pedig szereztem pozitív tapasztalatot, sok negatívat és vagy ezernyi tanulságot: az oldalakról, a rajtuk leledző emberekről és magamról egyaránt.

Volt egy delikvens, aki nagyon hajtott a szóbeli kommunikációra, pedig csupán a nevemet és az életkoromat tudta. A létező összes netes beszélgető-platformra rákérdezett, hogy rendelkezem-e valamelyikkel, majd miután Messengerre váltottunk, azonnal nyaggatni kezdett, hogy mikor hívhat már fel? Én pedig teljes erőmmel hárítottam, és nem csak azért, mert erőltette, hanem mert egyszerűen nem éreztem helyesnek.

Ráadásul nekem már a Facebook is egy elég bensőséges dolog. Nem vagyok ismerős-gyűjtő, nem igazolok vissza boldog-boldogtalant, hiszen nem vagyok kiváncsi mindenki életére - és nyilván, az életemre sem kiváncsi mindenki. Illetve írásban sokkal jobb vagyok, mint a szóbeli kommunikációban. Előbbinél nincsenek olyan kínos csöndek - vagy legalábbis könnyebb őket eltussolni -, mint szóban.

Illetve, engem nem egy felszínes emberként ismern a környezetem ezért tudják, hogy ha például megcsörren a telefonom, akkor tutira nem akárki hív. A fentebb említett felszívódás-sztori miatt pedig abszolút feleslegesnek tartom felkavarni az állóvizet, vagy említeni bárkinek, bármit is. Majd ha egy halovány esélye is lesz annak, hogy valami komoly alakuljon a dologból, akkor ráérek előhozakodni vele.

A tanulság számomra ebből az esetből az volt, hogy a lelkem nagyobb burokban él, mint a testem - nem tudom, hogy a kettő következik-e egymásból. Az évek (csalódások, tapasztalatok, emberek, élethelyzetek, stb.) során amúgy is épült egy védőfalam, de kiderült, hogy lakattal is biztosítva van – ez az én kis komfortzónám. És tudom, hogy az élet a falon kívül kezdődik, csakhogy én mögötte vagyok, a kulcs pedig a lábtörlő alatt...

Nyitókép: Shutterstock