Ugye odafent te is mosolyogsz mama, mikor figyelsz engem?

Még mindig élénken él a fejemben a temetésed napja, forró nyári délután volt, a legnagyobb problémám a szertartás alatt az volt, hogy lehorzsoltam a lábamat és kiszakadt a harisnyám. Elkezdtem pityeregni miatta, de mikor anyára és apára néztem, azt éreztem, van most ennél komolyabb dolguk is, mint ezzel foglalkozni. Sírtak, nem is sírtak, zokogtak. Megijedtem, nem értettem, mi történik. Sosem láttam őket annyira gyengének, mint aznap délután.

Miután elmentél apa néhány évig nagyon szomorú volt, mikor meghallotta valahol a neved, mindig könnybe lábadt a szeme és kicsit félre vonult. Akkor emiatt picit haragudtam rád, nem értettem, miért váltasz ki mindig szomorúságot az apukámból, aki mindig olyan vidám és pozitív ember.

Az unokatesóm, aki a te első unokád volt sokáig csak bömbölve tudott mesélni rólad, emiatt kicsit rosszul éreztem magam, mert nem értettem, miért sír ennyire és főként azt nem értettem, hogy én miért nem sírok ennyit vagy legalábbis valamennyit.

Arra a napra viszont tisztán emlékszem, amikor rájöttem, hogy tényleg elmentél. Akkor tudatosult bennem, hogy Kata azért sírt miattad, mert neki megannyi emléke volt veled, nekem viszont alig jutott. Ahogy cseperedtem, kezdtem egyre jobban érezni a hiányodat. A semmiből eszembe jutott az illatod, éreztem a karjaimon az ölelésedet, azt, hogy milyen megnyugtató volt a karjaid között megpihenni.

Elkezdtek hiányozni az isteni finom sütemények, amiket kútfőből, recept nélkül az asztalra varázsoltál, a levesek, amelyeket mindenki némán, lélegzet visszafojtva kanalazott. Eszembe jutott, ahogy becéztél engem és a hanglejtésedből éreztem, hogy mennyire nagyon szeretsz. Sajnos ezekből a pillanatokból kevés jut, van, mikor próbálom felidézni, milyen is voltál és sajnos, csak nagyon halvány képek elevenednek fel előttem.

Olyan sokszor szerettem volna sírva feléd rohanni, tudva azt, hogy te kérdések és feltétel nélkül szeretsz, bármit is csináltam. Tudva azt, hogy tőled mindig csak jó tanácsokat kaphatok és bármi is történik, rád mindig számíthatok.

Úgy szerettem volna elmesélni, hogy milyen nehéz volt kamasznak lenni, hogy milyen nehéz volt apáékkal harcolni, hogy még a mai napig is nehéz elfogadni azt az embert, aki vagyok.

Olyan jó lett volna, ha látod, hogy ki lett belőlem, hogy ki az, akit magam mellé társnak választottam. Mama, szerinted büszke lennél rám?

Bár most sírva írom a soraimat, tudnod kell, hogy ha a családban szóba kerülsz, többet nevetünk, mint szomorkodunk. A fényképeket nézve, a hihetetlen történeteket hallgatva olyan, mintha itt lennél közöttünk. Szerintem itt is vagy, mama. A szívünkben biztos.

Ha egy dolgot kérhetnék, az az lenne, hogy újra lássam az arcodat és azt a szívet melengető mosolyodat, amivel bárkit meg tudtál nyugtatni a világon. Ha eszembe jut, mindig elmosolyodom.

Ugye odafent te is mosolyogsz mama, mikor figyelsz engem?

Nyitókép: Shutterstock