Agyadra ment a jólét és az önzés, azért élsz magányosan!

Nem kell alkalmazkodni senkihez, nem kell a rigolyáinkról lemondani. Kényelmes így. Közben pedig rohadtul magányos is. Pont azért, mert nem vagyunk rászorulva senkire, nem is nagyon törjük magunkat egy párkapcsolatért. Nem viseljük el a problémákat, mert nem kell elviselni. Nem alkalmazkodunk, mert nem muszáj. Nem gyakorlunk empátiát, hiszen miért legyünk bárkivel is megértőek? Nem gondolkodunk többes számban, az fárasztó és problémás. Nem számít senki és semmi, csak az ego. Mert túl jól élünk...

Semmi sem szab gátat az öntörvényű viselkedésünknek - mindeközben sírunk, nyafogunk, picsogunk, hogy egyedül vagyunk... Fel kéne idézni, mi volt nem is olyan régen, csak 30 évvel ezelőtt! Mondjuk úgy, hogy az "én időmben"?

Annak idején úgy kezdődött egy párkapcsolat, hogy találkozgattunk, sétáltunk és beszélgettünk. Igen, bármilyen furcsának is tűnik, hetekig csak ennyi történt. Ezek a "csak beszélgetések" voltak minden további történetnek az alapjai - vagy adott esetben ezek jelentették a kapcsolat végét. Mindent megtudtunk a másikról, amiből kiderülhetett, hogy képesek leszünk-e egymással hosszabb távon is együttműködni.

Persze, akkoriban sem a nászéjszakán történt meg az első együttlét, de nem is bújtunk rögtön ágyba egy vagy két találka után. Úgy véltük, hogy nem az a fiú/lány alkalmas az együttélésre, aki jó az ágyban, hanem fordítva: azzal lesz jó az ágyban is, akivel jó együtt élni. Mi már akkor többes számban beszéltünk, amikor még csak pár hete jártunk. Természetes volt, hogy kettesben mentünk moziba, házibuliba, diszkóba. Miért tettük mindezt? Mert minél több élethelyzetben meg akartunk győződni a másik fél reakcióiról, nézeteiről.

Kellett egy társ, mert akkoriban egyedül nem tudtunk volna elindulni az életben. Egy fizetés még az albérletre is kevés volt, nemhogy lakásvásárlásra. De persze nem csak ez motivált. Érzelmileg is fejlettebbek voltunk, szeretetet akartunk adni és kapni. Cserébe pedig megtanultunk alkalmazkodni, lemondani az egyéni célok eléréséről - megtanultuk elviselni, megérteni és elfogadni egymást.

Ma túl jól élünk. Nem kötelező semmi, nem kell viselkedni, a sor elején vágtat az "én", és valahol hátul kullog a "mi". Tisztelet a kivételnek, akiket nem negatív irányba terelt a változás szele. Remélem, többségben vagyunk azok, akiket nem befolyásol semmilyen vihar, és kiállunk a maradinak tűnő értékek mellett...

Nyitókép: Shutterstock