Csak fekszem ott, és hagyom (18+)

Valami elborítja az elmémet. Rettegés lesz úrrá rajtam. Aztán megérzem a karjai súlyát magamon. Magához láncol vele. Kirántom magam az öleléséből, és a kert végébe sietek. Csak az kattog az agyamban, hogy minél távolabb legyek tőle. Leülök a sziklámra, mély levegőket veszek. Valamelyest megnyugszom. Kicsit később fogom a könyvemet, és a függőágyba telepszem. Pár perc sem telik el, megjelenik Krisztián.

– Mikor induljunk? – kérdezi.

– Már nincs kedvem menni!

Hallgat egy sort, aztán azt mondja:

– Rendben, ahogy szeretnéd, életem. Akkor főzök egy kávét.

Nem akarok gondolkodni. Nem akarok érezni. Nem akarok kávét!

Nem sokkal később szól, hogy menjek, kész a kávé. Felkelek, a teraszra megyek. Ilyesmit érezhetnek az állatok a vágóhídra menet. A szívem kalapál, a gyomromban mintha egy vasgolyó lenne. Elszorul a torkom. A mellkasomon egy mázsás súly van. Olyan, mintha nem kapnék levegőt, miközben érzem, ahogy a levegő szabadon áramlik az orrlyukaimon. Az izmaim valami furcsa készültségben vannak. Mintha sprint előtt állnék. De nincs hova futni. Hát elment az eszem? Itt a gyönyörű házam, a férjem, aki mindent előteremt nekem. A férjem, aki ajnároz. Aki ebédet főz nekem. Aki kávéval vár.

– Gyere, ülj mellém! – mondja azon a túl kedves hangján.

Nem akarok leülni! Mozgásban kellene lennem! Ránézek. Sokkal jobb lesz, ha engedelmeskedem. Alighogy helyet foglalok mellette, kezét a combomra simítja. A testem és én különválunk.

– Olívia! – néz rám. – Mit tegyek, hogy jól érezd magad?

Úgy beszél velem, mint egy makrancos gyerekkel. Megőrjít vele! Vagy pont, hogy kedves, és én őrültem meg? Az anyámnak és az apámnak van igaza? Vagy a kollégáimnak? De akkor miért érzem így magam? Meg kellene ezt beszélnem valakivel. Beszélnem kell valakivel! Azonnal!

– Megkaphatom a telefonomat? – kérdezem.

Összeszorított szájjal ül és hallgat. Óráknak tűnnek a percek. Végül megszólal.

– Szerelmem, azt beszéltük meg, ma nincs telefon, nincs internet. Kettesben vagyunk, pihenünk...

Semmit se beszéltünk meg!

– Nincs jogod elvenni a telefonomat! – ugrok fel az asztaltól.

– Édesem – áll fel ő is –, nem vettem el, az enyém is ott van a tied mellett a széfben, hiszen azt beszéltük meg tegnap, hogy...

– Nem! Nem beszéltük meg! A te ötleted volt, te mondtad, te vetted el, te tetted el! Elegem van! – ordítok.

Állok ott, szétvetett lábakkal, felszegett fejjel, ő meg nem szól semmit. Eluralkodik rajtam a bizonytalanság. Odalép hozzám. Minden átmenet nélkül elszáll belőlem az erő.

– Szerelmem, egyetlen nap nem a világ, biztosan kibírsz néhány órát telefon nélkül. Hidd el, semmiről sem maradsz le ennyi idő alatt. Ma csak pihenjünk, ahogy tegnap kérted, csak adj magadnak időt, hogy lazíthass. Azt mondtad, ezt szeretnéd, és itt vagyok, hogy minden kívánságodat teljesítsem, hogy egész nap kényeztesselek, hogy minden vágyad valóra váltsam. Mi lenne, ha megmasszíroználak? Gyere! – fogja meg a kezemet.

Hagyom, hogy a hálóba vezessen, aztán levetkőztessen.

– Nem akarom – mondom, de magam is érzem, mennyire erőtlen a hangom.

– Ugyan, gyönyörűm – simogatja meg a hátam, és a hideg futkos a bőrömön az érintésétől –, csak feküdnöd kell, én pedig a kedvenc olajoddal megmasszírozlak, aztán meglátod, sokkal jobban leszel utána. Feküdj hasra, életem! – mondja negédes hangon.

Nem tudom, mi mást tehetnék, így az ágyra hasalok. Pár perccel később a derekam felett térdel. Aztán olajat masszíroz a bőrömbe. Csak fekszem ott, és hagyom. Amikor a kezét hátulról a lábam közé csúsztatja, kilépek magamból. Fogalmam sincs, hova kerülök ilyenkor. Arra eszmélek, hogy erőteljesen lökdösi nekem a csípőjét. Érzem, ahogy bennem van.

Elfog a pánik. A fejem a párnába nyomódik. Nem kapok levegőt! Remegni kezdek. Meghallom azt a furcsa állatias hangot, amit akkor ad ki, amikor elélvez. Egyre erősebben tör rám a hányinger. Remegek. Rám hasal. A szája a tarkómon van. Halálfélelmet érzek. Szerelmes szavakat súg a fülembe. Levegőt! Végre lemászik rólam. Maga felé fordít. Tehetetlenül fekszem a karjaiban. Simogat. Én nem is én vagyok. Ki kell szabadulnom innen!

Ha lemaradtál az előző részekről, akkor itt pótolhatod: ITT olvashatod a 10. részt, kattints IDE a 9. részért, IDE pedig a 8. részért. Ha pedig Bucsi Mariann további írásai is érdekelnek, akkor látogass el a szerzői oldalára.

Nyitókép: Shutterstock