Végig a szemembe nézett, amíg fojtogatott

Tudta, hogy van barátom, de ő már akkor is szemérmetlenül flörtölt velem. Mondtam neki, hogy még mielőtt bármi is történne, nekem véget kell vetnem az akkori kapcsolatomnak. Ő pedig mosolygott mert tudta, hogy nyert ügye van. Sőt, nevetve a szemembe mondta, tudja, hogy még a hétvégéig szakítani fogok. Így is tettem.

Dávid mindig mindenben ugyanilyen határozottnak tűnt, ezért megbíztam benne. Úgy éreztem, ha ennyire biztos a dolgában, akkor rábízhatom magam. Az első években nem is volt köztünk semmilyen nézeteltérés. Szinte sosem veszekedtünk. Tényleg, szinte soha. Mindig olyan figyelmes volt velem, olyan romantikus. Pont, mint a filmekben.

Hosszú szerelmes leveleket írt nekem, gyönyörű ajándékokat adott, és főzött nekem. Még volt egy titkos jelünk is, egy kézmozdulat, amit senki sem ismert, csak mi. Azt jelentette: Szeretlek. Gyakran gyertyákkal rakta tele a lakást, és vörös rózsákat hozott. Csak úgy. Minden barátnőmnek róla áradoztam, mennyire boldog vagyok, hogy megtaláltam az igazit. Egyedül apámnak nem volt szimpatikus. Gondoltam, ez normális: az apák nem szeretik azt, aki elveszi tőlük a kislányukat.

Dávid néhány hónap múlva megkérte a kezem, és én igent mondtam. Csak annyit kértem, várjunk még az esküvővel, amíg meglesz a diplomám, de az összeköltözésbe belementem.

A kapcsolatunk második évében kezdett egyre furcsábban viselkedni. Gyakran rám üvöltött, csúnyán beszélt velem, olyankor is, amikor semmi komoly dolog nem történt. Apróságokon is képes volt teljesen kiborulni és azt éreztetni velem, hogy én vagyok a hibás. Mindenért. El is hittem neki, olyan határozottan állította.

Jó, hát tényleg csinálhattam volna jobban.

Annyit mondogattam magamnak ezt a mondatot, hogy már teljesen elhittem, hogy egy béna, életképtelen romhalmaz vagyok. Egy idő után elkezdte a szememre vetni, hogy én "mindenkivel flörtölök". Én pedig igyekeztem, hogy még véletlenül se "flörtöljek". Így lett belőlem egy félénk, bizonytalan árnyék, aki már senkire sem mert ránézni. A saját barátainkra sem.

Az eltűnések rendszeressé váltak. Ha megkérdeztem, hol járt, őrjöngeni kezdett. Egyszer meg is lökött. Aztán másodszor is. És az első pofon is egy ilyen veszekedés során csattant el. Persze ekkorra már semmi önbecsülésem nem volt. Így könnyen elhitette velem, hogy az én hibám az egész. "Provokáltam..." Az én viselkedésem "hozta ki belőle az állatot".

Egyszerűen nem értettem, hová tűnt az a mesébe illő szerelem, amit érez irántam. Amiről mindig annyit mesélt. Nem bírtam megérteni, ha két évig minden rendben volt, akkor most hirtelen mitől lett minden ilyen bizonytalan és sötét. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, nem szabad az első nehézségnél szakítani! Ha dolgozunk rajta, minden jó lesz megint!

Eleinte senkinek sem mertem beszélni a dologról, mert szégyelltem, hogy mégsem enyém a főnyeremény, az álomherceg. Egyre ritkábban jártam haza anyuékhoz, nem találkoztam a barátnőimmel, és hazudtam a kozmetikusnál is a kék-zöld foltokról meg a véraláfutásokról.

Ekkorra már mindennel baja volt. Azzal, ahogy beszélek, ahogy nézek, ahogy ásítok, ahogy létezem. Ezért egy nap úgy döntöttem, hogy szakítok vele, és végleg elhagyom, mert belül éreztem, hogy ez nem az, amire vágytam.

Amikor közöltem vele a döntést, elvette a kulcsomat és a telefonomat, aztán nagyon megvert. A végén rám borította a szemetest, és minden undorító dolognak elhordott. A végén már csak azt vettem észre, hogy egyre kevésbé hallom a szavait, és iszonyatosan cseng a fülem. Az egyik ütéstől átszakadt a dobhártyám. Amikor végre abbahagyta az őrjöngést, én iszonyatosan mocskosnak éreztem magam, és órákra bezárkóztam a fürdőszobába. Csíptek a sebeim, amikor a szappanos víz hozzáért, de nem törődtem vele, újra és újra lezuhanyoztam.

A bántalmazások között persze úgy tett, mint aki igyekszik. Újra kedvesen beszélt, bocsánatot kért mindenért, és úgy tett, mint aki tényleg sajnálja, én pedig megbocsájtottam neki. Ajándékokat hozott. Egyre drágábbakat. Órát, laptopot, márkás ruhákat, mindent, amire addig vágytam. És ilyenkor néha visszakaptam a kulcsomat is.

Egy darabig bíztam benne, hogy tényleg minden rendben lesz, ahogyan ígérte. Aztán egyszer csak felnyílt a szemem. Megértettem, hogy aki képes bántani, az nem szeret. Egyre kellemetlenebbnek éreztem a jelenlétét, az illatát, a durva beszédét. Egyik délelőtt lemásoltattam a kulcsomat. Eldugtam egy példányt a hatalmas lakás egyik hálószobájában. Eldöntöttem, hogy ha még egyszer hozzám ér vagy kiabál velem, lelépek. És nincs több esély.

Az utolsó nap, amikor láttam őt, részegen jött haza. A lehelete bűzlött a whiskytől. Amikor kijelentettem, hogy nem akarok mellette aludni, utánam jött, a torkom köré szorultak az ujjai és lenyomott az ágyra. Addig szorította a nyakam, amíg szédülni nem kezdtem, és közben végig a szemembe nézett. Láttam, hogy most nem csak bántani akar, hanem el akar pusztítani.

Hirtelen eszembe jutott mindenki, aki csak fontos nekem. A szüleim, a barátaim, mindenki, aki csak szomorú lenne, ha én többé nem lennék. Felébredt bennem valami mély, erős ösztön: Élni akarok! Lehunytam a szemeimet, és amennyire csak tudtam, elengedtem minden izmomat. Ájultnak tettettem magam. Megijedt, hogy tényleg valami véglegeset tett. Nem engem féltett. Csakis saját magát. Magát féltette a következményektől. Abbahagyta a fojtogatást, megnézte, hogy van e pulzusom, és kiment a szobából.

Újra elvitte a kulcsomat. Én pedig kiszedtem a másolt példányt a matrac alól, és pakolni kezdtem. Csak a jegygyűrűmet hagytam az asztalon és a régi énemet, aki mindezt idáig tűrte.

Balogh Dia

Nyitókép: iStockphoto