Sajnos sokra nem emlékszem apukámból, vagy arra, hogy a szüleim egyáltalán valaha boldogok lettek volna. Mindkettejüket megedzette a szegénység, mert nekik sosem adatott meg a felhőtlen gyermekkor. Papó alig múlt tíz, amikor kitört a második világháború, és hatalmas mázlival, egy idegen család budai villájának pincéjében bujkálva élte túl a vészterhes időszakot. Anya pár nappal azután látta meg a napvilágot, hogy a rettegett diktátor, Hitler öngyilkos lett.
A háborús filmek és regények Hitler halálával véget is érnek és szinte alig beszélnek az 1945 utáni évekről, a szegénységről, az éhezésről és a kilátástalanságról. A szüleim sosem meséltek arról, mit láttak vagy mit kellett megtenniük azért, hogy életben maradhassanak, de minden mozdulatukon és a szemükben is pontosan láttam, hogy a háború és ami utána jött, ez formálta őket ilyen rideggé. Szerettek, még ha nem is mondták ki. Én is éreztem, hogy így van.
Mire megszülettem, a hetvenes évekre már alig volt valami, ami emlékeztetett a háborúra. Nekem gyerekként elképzelhetetlen volt, hogy az utcánkban, ahol a fiúk kergettek, egykoron harckocsik száguldoztak. Papó reggelente dolgozni ment, anya pedig otthon maradt velem, amíg iskolába mehetettem. Egészen szép kis családként éltünk, megszokott ritmusban, napról napra ismétlődő rituálék spiráljában. Gyerekfejjel úgy tűnt, ez örökké így lesz majd, ám papó elvesztését nem tudtuk feldolgozni.
Papó az egyik reggel felkelt, átöltözött, megitta a kávéját, felvette kalapját és köszönés nélkül kisétált az ajtón, mint addig számtalanszor. Este azonban nem jött haza, és másnap a rendőrség kopogtatott. Ők közölték, hogy papó öngyilkos lett, a Dunába vetette magát, ám én erről csak évekkel később szereztem tudomást, amikor anya elég nagynak ítélt ahhoz, hogy megbirkózzak vele. Addig csak úgy tudtam, papó elutazott.
Kicsiként nem sejtettem, hogy papó lépésével megpecsételődik a sorsom.
Anya ugyanis teljesen megváltozott. Már előtte is féltett, de papó „elutazása" után mindenhová elkísért. Amíg iskolás voltam, nem volt annyira furcsa, de később már kezdett kellemetlen, sőt nyomasztó is lenni a közelsége. Mindenről be kellett számolnom, nemcsak az iskolai órarendről, de azt is tudnia kellett, mettől meddig és kikkel találkozom suli után. Ha átmentem valakihez, neki oda kellett telefonálnia a szülőkhöz. Később pedig az egyik magántanáromat is zaklatta a hívásaival, mert nem akarta elhinni, hogy tényleg korrepetál engem.
Elvárta, hogy pontosan hazaérjek, öt után ráadásul már nem is mehettem el sehova. Bezárta az ajtót, és a belső reteszhez csak neki volt kulcsa. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna kiszökni, az ötödikről esélyem sem volt. Ha késtem megvert, és láttam a szemében, hogy nem tudja, mit csinál és ma már biztos vagyok abban, hogy ilyenkor nem engem, hanem papót bántotta. A késéseim, a rosszalkodásom volt az ürügy arra, hogy kiadja a feszültséget, s rajtam álljon bosszút azért, mert papó itt hagyott minket.
Abban bíztam, hogy később majd enyhülni fog, és amint egyetemre megyek és beköltözöm a koleszba, helyreáll köztünk egy normális anya-lánya viszony. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Bukdácsolva haladtam az egyetemen, mert heteket kellett otthon töltenem. Szándékosan választottam vidéki iskolát, hogy minél távolabb legyek anyától, ám ő minden trükköt bevetett azért, hogy visszacsábítson.
Először csak „pánikrohamai" voltak, majd „elesett", végül pedig kórházba is került. Én minden egyes riasztáskor feljöttem Pestre, vele töltöttem pár napot, néha heteket is, és mire visszatértem az egyetemre, már esélyem sem volt rendesen befejezni. A sok halasztást végül a kilépés követte, én pedig munkát vállaltam a fővárosban. Hazaköltöztem anyához, hogy ápolhassam, amíg rendbe jön. Nem számítottam arra, hogy évtizedekig képes lesz fogva tartani.
Ha mindez hirtelen történt volna, talán észreveszem, talán tudtam volna tenni ellene valamit, de ez az egész olyan lassan és módszeresen hálózott be, hogy ma már nem is tudok szabadulni a mamabörtön rácsai mögül.
A hazaköltözésem utáni idill, - már ha lehet annak nevezni -, persze nem tartott sokáig. Alig pár év után már a barátaimmal sem tudtam találkozni, mivel a rohamai és a kis balesetei (megvágta magát, elcsúszott a kádban, felborult a székkel...) mindig akkor történtek, amikor elmentem szórakozni. Éreztem, hogy arról, hogy belezúgtam egy srácba, nem szabad beszélnem, mert keresztbe fog tenni nekem. Próbáltam éjszakánként elosonni, de minden neszre felébredt és mielőtt az ajtóhoz érhettem volna, ő már ott állt a küszöbön.
Nem mondott semmit, csak üres tekintettel bámult rám, sőt egyszer össze is vizelte magát, hogy így akadályozzon meg abban, hogy elmenjek. A sráccal ezért napközben, vagy hétvégente a bevásárlás közben tudtam csak találkozni, és sikerült is titokban tartani anya előtt. Az egyik randi viszont olyan jól sikerült, hogy megfeledkeztem az időről és majdnem fél napig voltam távol. Amikor megláttam, mennyi az idő, teljesen bepánikoltam. Gyalog akartam hazarohanni, de a fiú nem engedte és elvitt a kocsijával.
Meg sem állt, én már ugrottam ki az autóból, kettesével szedtem a lépcsőt és úgy estem be a résnyire nyitott lakásajtón. Anya a padlón feküdt, a szomszéd térdelt mellette kétségbeesett arccal, fülén a telefonja, előttem pedig minden elsötétült. Biztos voltam benne, hogy anya meghalt. De túlélte.
Az eset után minden baráti találkozóra nemet mondtam, a srácot nem hívtam vissza, és bár kitartóan próbálkozott, egy idő után mégis feladta. Lassan a meghívások is elmaradtak, nekem pedig nem kellett több kifogást kitalálnom, miért nem érek rá. Reggelente elindultam dolgozni, ebédszünetben hazatelefonáltam anyának, munka után pedig siettem, ahogy tudtam. Kialakult a saját, toxikus rituálénk. Az életemet teljesen alárendeltem anyának, aki az évek alatt betanult üres tekintettel néz azóta is mindenre, legyen az a tévé, az ebéd vagy pedig én, azaz a saját lánya.
Egykor kérte, ma viszont már parancs nélkül elküldöm neki a beosztásomat. A fizetésem felett ugyan nem ő rendelkezik, de minden elköltött forintról be kell számoljak, és ha veszek is magamnak valamit, azt el kell rejtsem előle.
Fél évvel ezelőtt beütötte a fejét, amíg dolgozni voltam, és azóta egy szót sem szól. Az orvos kérésére sem volt hajlandó beszélni, így nem tudják, hogy az ütés hatására némult-e meg, vagy szándékosan nem szól egy kukkot sem. Megkérdezték, kérünk-e mellé beteggondozót, de anya nyolcvanévesen is képes ellátni magát, fürdik, öltözik, sőt ha kell, még főzni is tud magára. Én mégsem merem egyedül hagyni, és úgy sietek haza hozzá, mintha ma is tinédzser lennék, akit leszidnak és megvernek, ha nem ér haza időben.
Valamelyik este, amikor lefekvéshez készülődtem, zajt hallottam a bejárat felől. Kinéztem a kis előszobára és láttam, hogy résnyire nyitva az ajtó. Tisztán emlékeztem rá, hogy becsuktam, amikor hazajöttem. Gyorsan a kezembe vettem a telefonomat és bekapcsoltam rajta a fényt. Ekkor egy árnyék suhant át a falon, a ruhafogastól le a padlóra, majd megállt az ajtó előtt és kis hezitálás után kicsúszott alatta a résen. Odairányítottam a fényt, de az ajtó csukva volt, még az a belső retesz is be volt zárva, amelyhez ma is csak anyának van kulcsa...
Ághy Melinda
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.