Férfivélemény: Komolyan azt gondolod, hogy kényelemből élek még mindig a szüleimmel?

Rengeteg cikk született már a „mamahotel" jelenségről, amik általában arra vannak kihegyezve, hogy a „gyerekek" nem hajlandóak kirepülni a fészekből lustaságból és kényelemből. Az otthonélés az idő haladtával egyre nagyobb társadalmi stigmává válik minden férfi életében. Annak ellenére, hogy megértem, ez miért lényeges szempont a legtöbb nőnek, – egy férfi legyen független és önálló, sugalljon anyagi és általános stabilitást – szörnyen elcsépeltnek és falsnak tartom azt az érvelést, amit általában hangoztatnak az otthon elhagyásáról.

A „Miért laksz még mindig otthon?" kérdésre a zsigeri válaszom általában az szokott lenni, hogy „Mikor néztél rá utoljára az ingatlanárakra?". Tudom, léteznek albérletek is és a legtöbb fiatal ezt az opciót választja, viszont csúnyán fogalmazva mindig úgy éreztem, hogy a bérleti díj ablakon kidobott pénz, tekintve, hogy valami olyasmiért fizetek súlyos összegeket minden hónapban, ami soha nem lesz a sajátom. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nehéz tisztességes főbérlőt és biztos, hosszútávra tervezhető lakást találni.

Bár szerencsére nem egy minimálbéres munkából élek, azért azt sem mondhatom, hogy a tehetős réteghez tartozom. Így az, hogy egyedül, saját zsebből képes legyek kifizetni egy albérletet, ugyan megoldható lenne, ebben az esetben azonban a nulla és az utcán talált ötforintos között ingadozna a havi megtakarításom. A bérleti díj mellé jön a rezsi, az autó fenntartása vagy a havi bérlet, és akkor még nem ettem, vagy ne adj Isten szórakoztam a hónapban, bármilyen hirtelen jövő nagyobb anyagi kiadásról, például egy orvosról vagy valamilyen elromló technikai eszközről meg már tényleg ne is beszéljünk.

De persze tegyük fel, hogy mégis bevállalom ezt, az anyagi helyzetem pedig úgy alakul, hogy az albérlet kifizetése mellett még egy keveset félre is tudok tenni. Bár a hőn áhított függetlenségemet megkaptam – na persze nem teljesen hiszen az albérlet bizonyos fokú anyagi kiszolgáltatottsággal jár, amit közel sem neveznék függetlenségnek – arra az esélyem, hogy összespóroljak legalább egy hitelalapra elegendőt a saját otthon vásárlásához, még mindig fényévekre van. Tudom, hogy ennek kiküszöbölésére akadnak támogatások, babavárótól CSOK-on át, de tekintve, hogy egyelőre nem látom a jövőmben ezeknek a felhasználási opcióját, így szeretném a saját lábamat megvetni és nem arra várni, hogy majd valaki, aki belép az életembe, megkönnyíti az otthonteremtést.

Az egyetlen támogatás, amit szerencsémre igénybe tudok venni, hogy nem dobnak ki otthonról és problémamentes viszonyt ápolok a szüleimmel. Nem szólnak bele a dolgaimba, viszont nincs nagy örökség, nincsenek végtelen anyagi támogatást nyújtó rokonaim. Magamnak termelem ki a megélhetésemhez szükséges pénzt, magam fizetem a számláimat, természetesen beszállok az otthoni díjakba, főzök, mosok magamra, megteszek mindent, amit „függetlenedve" is megtennék, azzal a kivétellel, hogy otthon élek. Azért, hogy legyen esélyem a jövőben önállóan megengedni magamnak egy saját lakást, még ha hitelre is. Nem számolok azzal, hogy majd jön valaki, akivel megosztom ezt az anyagi terhet, meggyőződésem, hogy ezt magamnak kell megteremtenem.

Dunát lehetne rekeszteni azokból az ismerőseimből, akik velem ellentétesen döntöttek és teljesen megértem a kétségbeesésüket azzal kapcsolatban, hogy a bérleti díjak és a függetlenedéssel járó anyagi terhek mellett esélyét sem érzik annak, hogy előbb vagy utóbb saját otthont teremthessenek. Hiszen még én is fényévekre érzem magam ettől, úgy, hogy meg tudom spórolni egy bérleti díj összegét minden hónapban. Éppen ezért nem vagyok hajlandó elfogadni azt a stigmát, amit társadalmilag rásütnek azokra az emberekre, akik még otthon élnek harminchoz közel is.

Ennek a döntésnek semmi köze a felelőtlenséghez, lustasághoz és kényelemhez. Épp ellenkezőleg: arról szól az egész, hogy felelősen, saját magam teremtsem meg az otthonomat, segítség elvárása nélkül. Nem gondolom, hogy ettől anyuci pici fia lennék, hogy kevésbé lennék férfi, vagy lehet még válogatni az egyéb pejoratív jelzők közül, amit előszeretettel párosítanak a „mamahotel" jelenséggel.

Nyitókép: Shutterstock