Anya, miért nem mondtad nekem soha, hogy szeretsz?

Egy gyermeknek az édesanyja a legfontosabb. Lehet valakinek márkás cipője, ruhája, 20 éves korában saját autója, netán lakása, ha érzelmileg nem kapta meg a megfelelő törődést otthon, a legfontosabb személytől az életében. Hiába a tárgyi gazdagság, valójában sosem lesz igazán boldog. Hogy honnan tudom mindezt? Mert éppen saját magamról írom ezeket a sorokat.

A szüleim nagyon hamar, három éves koromban elváltak, az öcsém még alig volt egyéves, mikor apa úgy döntött, kilép az életünkből. Na, úgy teljesen nem, de mindketten anyával maradtunk, apa igazi hétvégi apuka szerepet töltött be az életünkbe. Ennek ellenére mindent megtett értünk és támogatott minket, ahogy csak tudott.

Anyám egy elég bonyolult személyiség, akit utólag szinte semmiért nem lehet hibáztatni, mert olyan anyával, amilyet ő kapott, nehezen lehetett volna egy kedves, empatikus, törődő, lelkileg támogató valaki. Nem is lett. Minden helyzetben mellettünk állt az öcsémmel, ott volt minden hangversenyen, kosárlabda bajnokságon, soha nem hagyta ki a lecke kikérdezését vagy a közös vacsorát, ahol mindenki elmesélte, mi történt vele aznap. Tudom, ez nagyon idillinek hangzik, a valóság azonban sokkal kegyetlenebb volt ennél.

Anya mindig minden helyzetben ott volt, hogy kritizálhassa az életünk minden egyes mozzanatát, ott állt, hogy elmondja, azért buktunk el, mert nem akartuk eléggé és minden „támogató" szavával megerősítette bennünk, hogy nem vagyunk elég jók. Mi persze állandóan a kedvében akartunk járni, de minél inkább próbálkoztunk, annál inkább azt éreztük, hogy nem, ez nem elég, így semmire sem fogjuk vinni az életben.

Anya mindig ott volt, hogy kikérdezze a leckét, hogy aztán elmondja, milyen csúnyán írunk és nem igaz, hogy ezt a feladatot sem sikerült hibátlanra megcsinálnunk. Anya sosem hagyta ki a közös vacsorát, ahol elmondta, hogy az a minimum, - miután ő éjjel-nappal dolgozik, főz és mos ránk -, hogy kitűnően teljesítünk a suliban és nem hozunk rá szégyent sehol. A közös vacsora jól hangzik, de nekünk az lett volna a felemelő, ha legalább egyszer, jóízűen elfogyaszthattuk volna az ételt anélkül, hogy folyamatosan kritizált volna bennünket.

Persze, ennek a nevelésnek is meglett az eredménye, nézőpont kérdése, hogy jó vagy rossz irányba terelt vele minket. Marci 35 évesen jól menő ügyvéd, 18 éves kora óta független, saját háza, autója van és amiben csak tudja segíti a szüleit. Én egy multi cégnél vagyok középvezető, saját egzisztenciával és egy szeretetre éhes lélekkel. A tesómnak körülbelül 10 éve nem volt normális párkapcsolata, én idejét sem tudom, mikor találkoztam olyan pasival, aki valóban megdobogtatta a szívemet, pedig atyaég, mennyire vágyom egy társra, aki szeret, tisztel és érezteti velem, hogy fontos vagyok neki és hogy mennyit érek valójában.

Látod, hogy hiába a pénz, a siker, képtelen vagyok elhinni, hogy valaha elég és fontos leszek valakinek? Képtelen vagyok elhinni, hogy engem igazán szerethet valaki.

Anya soha nem mondtad, hogy szeretsz engem. Sosem jöttél oda megsimogatni a fejemet, sosem öleltél meg közben azt suttogva, hogy szeretsz és mindig itt leszel nekünk. Te tökéletes anyának hiszed magad, aki mindent megadott a gyerekeinek, pedig a legfontosabb útravalót soha nem tetted bele a tarisznyánkba.

Anya, tudod, hogy ez mennyire hiányzik?!

Nyitókép: Shutterstock