Nem tudtam lefeküdni vele - pedig szerettem és kívántam a férjemet

Magyarán mondva, áldozata vagyok valaminek, amire foszlányokban sem emlékszem. Csupán emlékbetöréseim vannak róla. Azok sem régóta, és inkább olyanok, mintha külső szemlélője lettem volna az eseményeknek. Igazából a mai napig kétségek között vergődöm: vajon nem csak áltatom magam? Tényleg én is egy lennék azok közül, akiket szexuálisan zaklattak a saját családjukban?

Aztán idővel elhiszed, hogy te ilyen vagy. Te nem tudsz kötődni, te nem vagy olyan, mint mások. Vagy éppen megtanulsz ideig-óráig színlelni, és egy időre, legalább a látszat kedvéért olyan leszel, mint mások. Voltaképpen nekem is sikerült az, ami másoknak. Lett állásom, férjem, gyerekem. Az, hogy a szex kikopott az életünkből, normális, nem? A házasságok túlnyomó többsége szexmentes. Tudod, ha évi csupán néhány alkalommal gyűritek össze a lepedőt - legyetek bármilyen elfoglaltak is -, akkor az a kapcsolat bizony szexmentesnek mondható. Persze, ha ez így mind a két félnek megfelel, akkor nincsen vele semmi probléma.

Csakhogy nekem nem felelt meg. Ahogy a férjemnek sem. Aki persze idővel továbbállt. Érthető. Felnőtt embernek igénye van a szexre. Nem hibáztatom. Őt sem, és magamat sem. És nem azért, mert a pszichológus szerint ez is teljesen beleillik a forgatókönyvbe - oké, nem ezekkel a szavakkal mondta, de a lényeget érted -, hanem azért, mert minden erőmmel azon voltam, hogy képes legyek megszeretni az együttléteket. Nem voltam rá képes, pedig szerettem és kívántam a férjemet.

Szegény nem tudta mire vélni. Egyikünk sem. Hiába fantáziáltam róla napközben, közvetlenül azelőtt, hogy a szeretkezéssel próbálkoztunk volna. Egyszerűen, ha sikerült is összehoznunk, akkor az esetek többségében azt éreztem, hogy megerőszakolt, hogy kihasználta a testem. Borzalmas átélni, hogy amikor közelséget, meghittséget kellett volna éreznem, akkor én csak mélységes ürességet és szégyent éreztem. Szerettem volna a takaróval együtt elsüllyedni, megsemmisülni.

Nem volt hová menekülni. Az elől nem lehet elmenekülni, ami nem is létezik. A kínok legmélyebb őrülete az, amikor nem tudod, hogy mitől szenvedsz. Az a tipikus jó dolgában már nem tudja, hogy mi baja legyen... Haragudtam, és gyűlöltem magam. Talán még most is valamennyire. Természetesen a terápia segít. Vagy legalábbis szeretném elhinni, hogy a másfél éve tartó heti rendszerességgel történő kanapén ücsörgések valójában előrébb visznek.

Szeretném hinni, hogy egy szép napon - fokozatosan, vagy egyik pillanatról a másikra, nekem bárhogy jó - elmúlik ez a belső feszültség.Akarom hinni, hogy egyszer meg tudom vigasztalni azt a kislányt, aki könnyek között magyarázta, hogy a nagybátyja ott puszilgatta, ahol ő pisilni szokott. Hiába mondta neki, hogy hagyja abba, mert neki ez nem jó... csak hörgött, és csinálta tovább...

Erika történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock