Láthatatlan szálakkal vagyunk összekötve mi, emberek...

Aztán amikor leülök az ablak mellé az első kávémmal, kortyonként válik a világ is élhetőbb hellyé. Így volt ez ma reggel is. Két kézzel markoltam a bögrémet, az egyetlen kapaszkodót, hogy végre a valóság része legyek. Viszonylag lassú folyamat ez, s egyszer csak azt vettem észre, hogy magamban azt mantrázom: köszönöm, köszönöm, köszönöm...

• Köszönöm magamnak, hogy megnyomtam azt a gombot, s ezért a sötétbarna nedű életet lehel belém? Ó, nem...
• Köszönöm Istenem, hogy végtelen bölcsességedben megteremtetted hat nap alatt a világot, s vele a kávét? Ó, nem...

A konyhám hirtelen tele lett emberekkel, akik nélkül nem lehetne ez a kávé a kezemben. Olyanokkal, akikre szinte sohasem gondolok, mert a kényelmem annyira magától értetődő. Természetes. "Megdolgoztál érte" - mondhatnád, és ez így is van. De vajon rajtam kívül még hányan dolgoztak meg érte?

A lakás megtelt ezzel a sok ismeretlen emberrel, a szívem pedig hálával. Eszembe jut a munkaruhás férfi, aki tegnap előttem fizetett a boltban, és lopva rám nézett, hogy látom-e a piszkos körmeit. Szégyellte, pedig én nem találtam kivetnivalót benne, ahogy a tenyerében a bőrkeményedések sem botránkoztattak meg. Tiszteletet éreztem akkor, ma reggelre pedig hálát.

Hány piszkos köröm és mennyi bőrkeményedés vagy vízhólyag árán kényelmes az életem? Milyen rengeteg ember szorgalma és áldozata egyetlen csésze kávé!

Láthatatlan szálakkal vagyunk összekötve mi, emberek. Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ahol egyszerre vagyunk az "egy" és a "mindenki".

Lassan eltelik a reggel, és dolgozni indulok. Az úton végig ez jár a fejemben. Köszönöm emberek! Köszönöm a kávét! Köszönöm a házat, a házon a tetőt, az ajtót és a kulcsot a zárhoz, a korlátot a lépcső mellett, az utat a talpam alatt...

Nyitókép: Shutterstock