A kabát alól kikandikáló otthonkájában olyan a nyugdíjas néni, mintha csak a közértbe ugrott volna le egy liter tejért. Pedig nem, ő most nem a boltba indult. Egy patika bejárata mellett álldogál tanácstalanul.
A gyógyszertár nyitva - hatalmas feliratok jelzik, hogy egyes termékekhez most olcsóbban is hozzájuthatunk. Ő azonban nem a kirakatot kémleli. Nem azt számolja, hogy ha a bőrmegújító arckrémet 10%-kal olcsóbban venné meg, akkor mennyit spórolhatna. Májfoltokkal tarkított, idős kis kezeiben recepteket gyűröget, de esze ágában sincs belépni az ajtón.
Fázósan összébb húzza magán a kabátot, és szeretne elbújni benne... Jaj, csak a szomszéd Gizi meg ne lássa! Bárcsak láthatatlanná válhatna, és eltűnhetne az ismerősök szeme elől! Tisztességesen végigdolgozta az életét, mégis, mire ebben a hónapban kifizette a számláit, a gyógyszerekre már nem maradt pénze. Végső kétségbeesésében szánta el magát arra, hogy kiáll ide, mert élni szeretne.
Az életösztön még munkálkodik benne. Ehhez azonban nem elég ennie és fűtenie, a mindennapi gyógyszereiért is meg kell küzdenie. Amikor elindult, még nem tudta, mit tesz majd, abban viszont biztos volt, hogy üres a pénztárcája.
Így aztán csak toporog a hatalmas üvegablakok előtt. Ráncokkal mélyen szántott arca visszatükröződik a fiatal, boldogan mosolygó női reklámarcon. Furán groteszk az így keletkező tükörkép... Az ellentétek egymásnak feszülnek benne: fiatalság és öregség, boldogság és szomorúság, gazdagság és szegénység.
Nincs gyakorlata a kéregetésben, így amikor elhalad előtte egy-egy járókelő, szégyenlősen lesüti a szemeit. Nem tudni, ki a meggyötörtebb: az asszony vagy a receptek, melyeket egyfolytában morzsolgat idegességében és szégyenében. A méltóságát kell levetkőznie, hiszen eddig, ha nehezen is, de mindig kijött a havi fizetéséből, és nem kért segítséget. Most viszont a csekélyke nyugdíja miatt csak idegen emberek jóindulatára hagyatkozhat.
Nem tudja, mit kell tennie, így aztán a csodára vár, hátha valaki észreveszi és felajánlja, hogy kiváltja a gyógyszereit. Még véletlenül sem szólítana meg senkit. Járókelők jönnek-mennek, ő pedig csak áll ott, szótlanul. Legszívesebben elsüllyedne szégyenében. A férje két éve halt meg rákban, és a hosszú küzdelemre elment a megtakarított pénzük. Gyermekeik nem születtek, hiszen későn talált rá az igaz szerelem, így esélyük sem volt már a gyermekvállalásra.
Egyedül maradt a nagyvilágban, és egyre több betegséggel kell megküzdenie. Ezeket önmagukban sem könnyű elviselni, és a helyzet, hogy már az életmentő gyógyszereire sem telik, az idegrendszerét is kikezdi. Pedig nem él nagy lábon: mindenen takarékoskodik, új ruhát sem vett magának már évek óta, a régieket javítgatja. Nap mint nap azon imádkozik, hogy el ne romoljon valamelyik háztartási gépe, mert másikra nem telne.
A legnagyobb félelme mégis az volt mindig, hogy egyszer majd a gyógyszereit sem lesz képes kiváltani - és amitől rettegett, most eljött. Fél a haláltól, az elmúlástól, ez ellen pedig már csak a pirulák jelentenek ideiglenes védelmet. Nem akarja siettetni az elkerülhetetlent. Márpedig ha nem lesz képes a recepteket kiváltani, akkor...
Nem, nem is akar ebbe belegondolni, majdcsak lesz valaki, aki megszánja. "Megszán" - milyen borzalmas és szánalmas szó! Benne van az egyéni szabadság elvesztése, a függés másoktól. Márpedig ő most ide jutott.
A túloldalon zöldet jelez a lámpa számomra. Elindulok felé, amikor hirtelen egy fiatal pár áll meg előtte. Ő félénken feléjük nyújtja a recepteket, azok pedig egy gyors pillantást vetnek rájuk, majd átveszik tőle. Ahogy belépnek a patika ajtaján, eltűnnek a szemem elől. Ebben a hónapban még biztosan lesz gyógyszere a néninek...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
