Mostanában nagyon sokszor eszembe jut Anna. Azt hiszem azért, mert most van egy páciensem, akinek hasonló nehézségei vannak. Anna is egy 17 éves, fiatal lány volt, aki valószínűleg nagyon erős szorongással küzdött nap, mint nap, csak mi ezt nem tudtuk. Valójában senki sem tudta.
Sokszor eszembe jut, hogy mi lenne, ha még élne. Vajon milyen lenne az élete? Ő is fiatal pályakezdő lenne, aki keresi a helyét a nagyvilágban? De az is lehet, hogy már megtalálta volna álmai állását. Mivel foglalkozna? Lehet, hogy orvos lenne. Vagy kutató. Vagy ügyvéd. Talán már házas is lenne. Együtt örültünk volna a lánybúcsúján és együtt sírtunk volna az esküvőjén. Boldog lenne.
Anna gyönyörű, csinos és okos volt, de mintha ezt ő nem hitte volna el magáról. A kisebbségi érzése és a magával szemben felállított elvárások pedig egyszerűen szétfeszítették. Feszültségoldásként sebesre vakarta a bőrét. Szorongását és félelmeit persze extrém pörgéssel és vidámsággal kompenzálta, így nehezen lehetett észrevenni, hogy baj van.
A szakemberek nem vették komolyan, inkább továbbpasszolták vagy elbagatellizálták a szorongását azzal a felkiáltással, hogy "Jajj, hát minden fiatal szorong, ez teljesen normális."
A mai tudásommal, pszichológusként mérhetetlen dühvel tölt el az a tény, hogy az a pszichológus, akit felkeresett, nem érezte a helyzet komolyságát. Hogy lehet normálisnak tartani azt, ha valaki véresre vakarja a kezét a stressztől? Hogy? Vagy, ha szakmailag nem volt eléggé kompetens a témában, akkor is kutya kötelessége lett volna egy másik szakembert keresni neki, nem pedig elengedni a kezét!
Sosem fogom elfelejteni azt a bizonyos napot. 8 évvel ezelőtt, az év második napján éppen hajat szárítottam, amikor csörgött a vezetékes telefon. Anyukám vette fel és csak annyit hallottam, hogy értetlenkedik, és azt kérdezgeti "Mi? Nem értem. Mi történt? Milyen Anna?" A legjobb barátnőm hívott, hogy közös barátnőnk, Anna öngyilkos lett. Egy 17 éves, életerős, szép és okos fiatal lány úgy döntött: egyszerűen nem bír több hegyet megmászni, és kilép ebből a számára életnek nevezett borzalomból.
Sosem fogom elfelejteni azt a borongós, szürke napot sem, amikor eltemettük. Azt hiszem, nem nagyon tudok elképzelni olyan temetést, ami kifejezetten szép élmény lenne, de ennél borzalmasabb látvánnyal azóta sem találkoztam. Körülbelül ötven 16-17 éves ácsorgott a sír körül. Úgy álltunk ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és nem értettük, hogy mi történik.
És soha nem fogom elfelejteni azt sem, amikor a temetés után odamentünk részvétet nyilvánítani a szülőkhöz. Anna anyukája zokogva ölelte át anyukámat, és könnyek között mondta neki: "Vigyázzatok a gyermekeitekre!"
Cherrier Aliz
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
