Szükségem lett volna rád, de elfogadtam, hogy sosem lesz belőled mintaapa

A család fogalma az én életemben egészen mást jelent, mint másoknál. A szüleim elváltak, még amikor kisbaba voltam, így az egészből nyilván semmit sem fogtam fel. Nálam a család mindig is az édesanyámat és a szüleit, azaz a nagymamámat és a nagypapámat jelentette. Négyesben teltek a vasárnapi ebédek, az iskolai események, a születésnapok, valamint a karácsony is. Számomra így volt természetes, és meg sem kérdőjeleztem, hogy ez minden családban így működik-e. Volt egy apukám, aki néha megjelent, és azon kevés alkalmakkor tényleg elhittem, hogy számára a világmindenséget jelentem.

Mindig vágytam arra, hogy az édesapám az életem része legyen. A hiánya kislányként sokszor megviselt, nem értettem, miért nem tölt több időt velünk.

A féltestvéreim apával nőttek fel, akik sokkal jobban átvették a stílusát, a harsányságát, és jobban hasonlítottak rá. Én alapjáraton egy visszahúzódó, csendes kislány voltam, de, amikor együtt voltunk, mindent megtettem azért, hogy hasonlítsak rá. Egészen tinédzser koromtól megfelelési kényszer volt bennem irányába, és nem tudtam önmagam lenni, szó szerint feszélyeztek a beszélgetéseink. Mindig jól átgondoltam, mit és hogyan mondjak, csak azért, hogy neki jó legyen. Így éreztem helyesnek.

18 éves voltam, amikor egy családi vita alkalmával azt éreztem, hogy végérvényesen csalódtam az apámban. Előtte szinte az egekig magasztaltam, de ezúttal elpárolgott a rózsaszín köd. Ezek után évekig rossz kapcsolatot ápoltunk, évente talán egyszer beszéltünk. Sok sérelem fogalmazódott meg bennem, és visszagondolva nem tudom, hogy ebből mi volt az enyém, és mi az anyukámé.

Az írásaimban sokszor az önfejlesztésnél lyukadok ki, de az az igazság, hogy összességében megváltoztatta a gondolkodásmódomat. Az egyik foglalkozás segített számomra megérteni, hogy az apám miért olyan, amilyen. Óriási felismerés volt számomra, hogy olyasvalakiből sosem lesz minta édesapa, aki sosem láthatta, hogyan kell helyt állni ebben a szerepben. Ahogy én sem fogtam fel anyáék válásából semmit, úgy apa sem abból, amikor az ő szülei, azaz az apai nagyszüleim szétmentek. Mégis, fontos különbség közöttünk, hogy apa sosem találkozott az apukájával. Ő a maga módján, szerényen, de mindig próbálta kifejezni, hogy fontos vagyok számára, és meg kellett értenem, hogy ennél többet nem várhatok tőle.

Ezután a kapcsolatunk határozottan pozitív fordulatot vett. Így, hogy már nem akarok megfelelni neki, a beszélgetéseink sokkal oldottabbá váltak. A felé állított elvárásaimat félre tudtam tenni, így már egészen máshogy tekintek rá.

És az igazat megvallva, nem csak a kapcsolatunk, de a mindennapjaim is könnyebbek lettek, mióta elengedtem az elvárásaimat.

Nyitókép: Shutterstock