Nem kell zokogni ahhoz, hogy a gyász belülről feleméssze az embert

Apa nem olyan gyereket érdemelt, mint amilyen én voltam, de nem tudtam másképp viselkedni. Az általánostól a középiskoláig, de talán már óvodásként is azt éreztem, ha apa nincs otthon, az jó dolog. Amikor ugyanis otthon volt, akkor veszekedéstől volt hangos a lakás. Anya sokáig harcolt vele, próbált rajta segíteni, de ketten is kevesek voltak az alkoholizmussal szemben. Apa minden józan időszak után visszaesett, és ebbe a szélmalomharcba szerintem mindketten belefáradtak.

Hiába ért haza apa a munkából józanul, nem lehetett tudni, mikor rejtegeti a táskájában azt a sárga színű vendégváró rettenetet. A hányinger kerülget, ha megérzem a szagát. Ő pedig ezt itta. Eleinte nem értettem miként lehet az, hogy mikor belépett a lakásba, akkor még józan volt, majd órákkal később már alig állt a lábán. Részegnek ártalmatlan volt és szelíd, de anyából ilyenkor tört elő a vadállat. Kiszámítható volt kettejük szörnyű tánca, én pedig a kis fejemmel ebből csak azt tudtam felfogni, hogy ha apa nincs otthon, az jó dolog.

A halálát megelőző hat évben egy szót sem beszéltem vele. Tudtam, hogy beteg, mert a hosszú éveken át tartó féktelen ivászat teljesen tönkretette a szerveit, de amikor igazán súlyossá vált a helyzet és kórházba került, anya eltiltott tőle. Szerintem helyes döntés volt. Anyát nagyon megviselte apa halála, pedig már nem voltak együtt, mégis naponta beszéltek, és egyszer csak megszűntek az addigra rutinná vált telefonálások.

Nem kellett tovább bujkálni az utcán, attól félni, hogy apa meglát, és megint nem lehet majd megszabadulni tőle. A címünket sokáig még mama sem tudta, nehogy apa bárkitől azt megszerezze, és ránk találjon. Nagyon ragaszkodott hozzánk, mi mégis mindig elzavartuk. Csak most értettem meg, hogy semmi másra nem vágyott, csak arra a szeretetre, arra a családi melegségre, amit gyermekkorában nem kapott meg.

A halála viszont nem rázott meg, mivel már jóval hamarabb eltemettem őt. Ez nem egy hirtelen meghozott, feldátumozható döntés volt, hanem egy lassú folyamat, ahogy ő, mint apa, megszűnt létezni számomra. Fáj beismerni, de egy idő után én is megszűntem a fiának lenni. Eleinte még küldött kis ajándékokat karácsonyra, tényleg apró semmiségeket, egy mécsestartót vagy egy világító hóembert, amelyeket anya a mai napig féltve őriz.

Mióta meghalt, sokat gondolok rá, és egy hátizsákban, egy hópehelymintás téli sapkában úgy érzem, őt látom. Sokáig igyekeztem megfejteni, miért nem tudtam meggyászolni, miért nem sírtam sosem, ha arra gondoltam, hogy nincs többé. Pedig beleborzongok, ha eszembe jut, hogyan halt meg. Egyedül, tehetetlenül, egy kórházi ágyban fulladozva, miközben körülötte vadidegenek próbálják őt megmenteni. Mégsem éreztem a gyászt. Egy másik ember halála kellett ahhoz, hogy megértsem, mi zajlik bennem.

Miután a szüleim szétváltak, anya egy másik férfi mellett találta meg a boldogságot. Már nem voltam kisgyerek, mégis mindig ott motoszkált bennem az az érzés, hogy ha nincs velünk "apa", akkor béke van. Nehezen fogadtam, hogy egy idegen költözzön az otthonunkba. Nagyon ellenkeztem, de megint csak túl fiatal, éretlen és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy felfogjam, átlássam a helyzetet és megértsem, nem én vagyok a középpontban.

Pár éve aztán kirepültem a fészekből, nemrég pedig anya és a párja, a pótapa is szétköltözött. Ugyanaz mérgezte meg anya második hosszú kapcsolatát is, mint az elsőt apával: az alkohol. Eleinte semmi gondot, feszültséget nem okozott, hogy a pótapa néha megiszik egy doboz sört, hosszabb hétvégéken elszürcsölget egy üveg bort, még anya is csatlakozott hozzá, pedig ő aztán még ünnepek során sem ivott. A vasborra viszont egy-egy vacsora alkalmával ráfanyalodott. A helyzet akkor kezdett bedurvulni, amikor pótapának a tömény is gyenge lett.

Nagyon gyorsan, egyben látványosan növelte a pia mennyiségét, és míg apa az olcsó, minősíthetetlen löttyöket itta, pótapa a drága és tömény szeszeket nyakalta. Ő már nem a békés részeg kategóriába tartozott. Amikor anyával szétmentek, sejthető volt, hogy ha így folytatja, akkor csúnya vége lesz. Anya hiába kérlelte, hogy forduljon orvoshoz, hogy a hirtelen eszméletvesztés, a mindenkit megrémítő fél napos vaksága, és a fogyás mind-mind ijesztő tünetek, ő hallani sem akart kórházról. Inkább hazaköltözött a szülői házba.

A nagynéni hívta fel anyát azzal a hírrel, hogy pótapa meghalt. Az egyik éjszaka rosszul lett, és hiába szállították kórházba, már nem tudták megmenteni az életét. A hír után napokig rosszul voltam. Nem tudnám megmondani, mit éreztem, de olyasmit, mintha minden vidámságot, jókedvet és pozitív energiát kiszívtak volna belőlem. A szomorúság belebújt a hasamba és nem tudtam élvezni az ételeket, ott volt a testem minden porcikájában, és éreztem, ahogy belebetegszem valamibe, amit meg sem tudok fogalmazni, körül sem tudok írni.

Nyitókép: Shutterstock