"Van, akinek sokkal rosszabb" - akkor nekem már nem is lehet rossz?

Szögezzük le: nincs semmi baj a negatív érzésekkel. Nem létezik olyan ember a világon, aki minden egyes nap minden percében felhőtlenül boldog lenne. Ezeknek az érzelmeknek pontosan annyi a létjogosulsága, mint a pozitívaknak, és nem kell megijedni tőlük. Elnyomni pedig pláne nem egészséges. Legyen az ember férfi vagy nő, nem ciki az érzelmeket kimutatni. Tovább megyek: sírni sem az.

Hallottál már a toxikus pozitivitásról? Ha nem is hallottad, valószínűleg tapasztaltad már. Egy mérgezően pozitív ember közelsége végtelenül fullasztó. Ha akár csak véletlenül is megemlíted neki, hogy valami éppen nem jó, rögtön elkezdi rád tukmálni azokat a rémes, már-már idegbajt okozó mondatokat. Másoknak sokkal rosszabb. Legyél hálás azért, amid van. Legalább te nem... Legalább neked nem... Legalább...

Hiába tudjuk, hogy minden rosszban van valami jó, valljuk be, tényleg előfordul, hogy a rosszban nem lehet semmi jót találni. És mi ezzel a baj? Semmi. Van, hogy pillanatnyilag nem látjuk az élet napos oldalát.

Én igenis szeretném megélni azt, ha rossz napom van, és semmi szükségem arra, hogy amint lefelé görbül a szám széle, odajöjjön hozzám valaki, és rámutasson az égre, hogy süt a nap és kár szomorkodni.

A negatív érzelmeink megélése nem káros, és nem jelenti azt, hogy alapvetően is negatív ember vagyok, így kérlek, hagyd meg azt a jogomat, hogy ha olyanom van, elkámpicsorodva bebújjak a takaróm alá sírni, és két napig ne szóljak senkihez. Sőt, aláírom, a pozitív gondolatok igenis nagyon fontosak ahhoz, hogy ép ésszel túléljük a nehéz időszakokat. De a jó és a rossz tökéletesen megfér egymás mellett, semmi szükség a végletek között ingázni.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy bár kívülről is baromi bosszantó, a toxikus pozitivitás belülről is marja azt, aki "műveli". Tulajdonképp nem az ő hibája, csak nem tudta megtanulni, hogyan kell vagy hogyan lehet kifejezni azt, ha valami nincs rendben. Ráadásul ez a hozzáállás általában nem is rosszindulatból fakad.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy velem ez sosem történt meg. Volt időszak, amikor úgy éreztem, összecsaptak a fejem felett a hullámok, és bármelyik pillanatban darabjaimra hullhatok. Viszont akkor és ott ezt képtelen voltam kezelni, így én is a napsütéshez menekültem, és abba, hogy lehetne ez sokkal rosszabb is. Egy darabig csak saját magamat pusztítottam ezzel, hiszen minden egyes alkalommal, amikor rám jött az elkeseredettség, elárasztottam magamat a teljesen felesleges mondatokkal, amelyeket ha mástól hallottam, szívem szerint képen töröltem volna az illetőt. Később már másokat is feleslegesen nyomasztottam azzal, hogy igenis, csinálják meg maguknak a boldogságot.

Persze, hibázni emberi dolog, és kár lenne úgy csinálni, mintha nem mondana időnként mindenki bődületes baromságokat. De az is tény, hogy a boldogság nem csak és kizárólag rajtunk múlik, és nem élhetünk örökké a napos oldalon. Előfordul, hogy a fellegek mindent elborítanak, és hirtelen fogalmunk sincs, látjuk-e még valaha a tiszta, napsütéses, kék eget. De ez ugyanúgy hozzánk tartozik, és merjük megélni.

Nyitókép: Shutterstock