Anyám szerint 25 évesen csesztem el az életemet…

Utólag mindig okosabb az ember. Így 40 évesen már könnyű azt mondani, hogy igen, a húszas éveimben kellett volna megalapozni az életemet, férjhez menni, gyereket szülni. De amikor az ember fiatal, pont leszarja az idő múlását, hiszen úgy érzi, övé a világ. Ami tulajdonképpen így is van, csak aztán az évek szinte észrevétlenül elrepülnek.

20 éves koromban ismerkedtem meg Ábellel, akivel csaknem öt évig voltunk együtt. Anyám szerint ebben az időszakban csesztem el az életemet. Ugyanis ahelyett, hogy lánykérés és happy end lett volna a kapcsolatunkból, inkább rengeteg veszekedés, szakítás, békülés jellemezte. Akkoriban Ábel anyukájában is megfogalmazódott, hogy igazán megkérhetné a fia a kezemet, de én mindvégig éreztem, hogy ez nem lenne túl jó ötlet. Bár nagyon szerettem őt, vagy legalábbis akkor még azt hittem, ez a szerelem, valójában nem voltunk egymásra jó hatással.

Emlékszem, egyszer késett egy hétig, bennem pedig lepergett, mi van, ha terhes vagyok. Ábel persze rögtön rávágta, hogy akkor megyünk babaruhát venni, ami kedves volt tőle, viszont a mi párosunk nem volt alkalmas arra, hogy egy nyugodt és boldog környezetet biztosítsunk egy kisbabának. Végül megjött és mi is szakítottunk. Ő könnyen túllépett rajtam, nekem viszont évekig nem volt utána hosszú kapcsolatom. Úgyhogy mondhatjuk, hogy a „legszebb éveim" itt úsztak el, harminc felett pedig egyre nehezebb lett az ismerkedés.

Ennek ellenére sosem gondoltam erre úgy, hogy elcseszett idő lett volna.

Abban az öt évben megtanultam, milyen a szenvedélyes szerelem. Bár az exem sokat bántott szavakkal, de azt is megmutatta, milyen az, amikor egy férfi a tenyerén hordoz. Sokat tanultam magamról is. Megmutatta a legsötétebb oldalamat, milyen az, amikor kijön belőlem az állat. Ezt azóta sem engedtem meg magamnak. Akkor és ott elhatároztam, hogy kulturáltan és higgadtan kezelem majd a konfliktusaimat, mert kiabálással és azzal, hogy undorító dolgokat vágunk a másik fejéhez, csak megöljük a szerelmet. Megfogadtam azt is, hogy soha többé nem maradok benne egy se veled, se nélküled kapcsolatban. Soha többé nem akarom gyűlölni magamat azért, mert gyenge vagyok ahhoz, hogy új életet kezdjek.

Fiatalon sokkal könnyebb ismerkedni

Abban viszont anyunak igaza volt, hogy fiatalon tényleg sokkal könnyebb ismerkedni. Én is jóval nyitottabb voltam, kevesebb volt az elvárásom és akkor még kevés csalódás ért, így még nem volt annyi fal a szívem körül. Mivel még volt időm, így sokkal több férfinek adtam esélyt és inkább a szívemre, mint az eszemre hallgattam. Ma már nagyon óvatos vagyok, talán túl óvatos is. Nem szeretnék újra sérülni, félek az újabb csalódásoktól és az elutasítástól, így már a legelső intő jel után inkább menekülőre veszem.

Nem vagyok büszke arra, hogy negyvenévesen még egyedül élek. Baromira nem így terveztem. Viszont azt is tudom, hogy az elmúlt évek tapasztalatai, csalódásai mind hozzájárultak ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. Valószínűleg teljesen másképp alakult volna az életem, ha 25 évesen férjhez megyek és gyereket szülök, de nekem nem ezt dobta a gép.

Nyitókép: Shutterstock