"Hulladék vagy" - vannak szavak, melyek jobban fájnak egy pofonnál

20 éves voltam, amikor megismerkedtem Dáviddal. Akkoriban egy nagyon naiv kislány voltam, aki kétségbeesetten vágyott arra, hogy szeressék. Nem volt még túl sok tapasztalatom a párkapcsolatok és a szerelem terén, így fogalmam sem volt arról, milyen az, amikor jól szeretik az embert. A kapcsolatunk nagyon szenvedélyes volt: Dávid egyszer a tenyerén hordozott, máskor viszont pillanatok alatt én lettem a legnagyobb k*rva a világon. Féltékenységi rohamok törtek rá és szép lassan elkezdett érzelmileg bántalmazni.

Az egész azzal kezdődött, hogy nem bírta, ha bulizni járok, később viszont már azt is nehezen tűrte, ha találkoztam a barátaimmal. Ilyenkor mindig meggyanúsított, hogy biztos flörtölök a pincérrel, a BKV ellenőrrel, a bolti eladóval. Ha felvettem egy szűk nadrágot, lek*rvázott, úgyhogy 22 évesen már úgy öltöztem, mint a saját nagyanyám, abba legalább nem lehetett belekötni. Előfordult, hogy elmentünk közösen vásárolni és amikor véletlenül ránéztem egy férfira, én lettem a legnagyobb ringyó a világon. A végén már úgy mentem mellette az utcán, hogy leginkább a földet néztem, de abba is képes volt belekötni. Rengeteget veszekedtünk, s egy idő után gátlástalanul repkedtek a jelzők. A legfájdalmasabb a „hulladék" volt, erre a mai napig emlékszem. „Hulladék vagy" – sziszegte, én pedig visszafogadtam még ezután is.

Eltávolodtam a barátaimtól, szinte csak ő volt nekem és miközben megfulladtam mellette, borzasztóan ragaszkodtam hozzá. Többször is elmondta, hogy nélküle életképtelen vagyok, én pedig elhittem neki. Hónapról-hónapra gyengébb lettem és gyűlöltem magam emiatt, de sokáig mégis képtelen voltam elhagyni. 4,5 év után véget ért a kapcsolatunk és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem tűröm el, hogy valaki így beszéljen velem.

Teltek az évek és megismertem Jánost. Nem volt nagy szerelem a miénk, de már mindketten vágytunk arra, hogy megállapodjunk valaki mellett és családot alapítsunk. Az első pár hónapban minden rendben volt, de ahogy János már biztos volt a kapcsolatunkban és az érzéseimben, egyre csúnyábban kezdett velem viselkedni.

Ott bántalmazott, ahol tudott. Ezt a bánásmódot már csak 1 évig tűrtem, a feketeleves azonban a szakítás után következett. Elmondta, hogy sosem szeretett igazán, minden hazugság volt. A kis melleimmel és a hófehér bőrömmel számára soha nem voltam igazi nő, már legszívesebben hozzám se ért volna, ellentétben a barátnőmmel, akit szívesen megfektetett volna.

Ezeket a sebeket talán a még a mai napig sem gyógyítottam be teljesen, pedig évek óta terápiás csoportokba járok. A lelki bántalmazás legkisebb jeleit azonban már rögtön felismerem és ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom tőle. Ugyanakkor már nem vagyok az a védtelen, naiv kislány, aki 20 évesen voltam, megtanultam határokat húzni és távol tartani magamat a bántalmazó emberektől. Egyet ugyanis egy életre megtanultam: csak azt tehetik meg velem, amit megengedek másoknak!

Nyitókép: Shutterstock