Egy különös házasság története: harminc éve külön élnek, mégsem váltak el

Milyen házasság az olyan, amiben az egyik fél be van zárva egy aranykalitkába? Mert a pénz és a biztonság nem minden, vagy mégis? Rebi anyja kicsit gyenge volt, mármint a jellemét tekintve, nem bírt ellenállni férje bivalyerős akaratának. Sok mindent benyelt, cserébe egy látszólagos biztonság és kényelem volt a fizetsége.

Barátnőmék négyen voltak testvérek, ami már önmagában is sokkolónak számított akkoriban, amikor mi voltunk gyerekek. És bár nem voltak szegények, mindig osztozniuk kellett a ruhákon, iskolaszereken és akárhogy is nézem, fura egy családjuk volt, na. Párszor voltam náluk és titkon figyeltem Rebi anyukáját, aki amúgy egy kedves, csinos és nagyon művelt asszony volt, ebédet főzött, takarította a szép házat és mosolygott. Egészen addig, míg a férje, meg nem érkezett. Onnantól egy szavát sem lehetett hallani, de nem csak neki, másnak sem.

A nárcisztikus és szigorú elveket gyakorló apa úgy próbált tekintélyt szerezni otthon, hogy közben elnyomta a nőket, a gyerekeket és mindig mindenkinél jobban tudta azt, amit tudott, meg azt is, amiről fogalma sem volt. Rebeka szemében mindig ott ült a szomorúság, még akkor is, amikor széles mosolyra görbült a szája. Szerettem vele játszani, tanulni és beszélgetni. Olyan türelmes, csendes, nyugodt lány volt, és a közelében én is megnyugodtam. Csak ne lett volna ilyen nyomasztó a gyerekkora, tele félelemmel, aggodalommal és kétségekkel. Nem volt könnyű élete neki sem, de az anyukáját még inkább nem irigyeltem.

Sokáig éltek abban a házban, a falak közé bezárva, apa, anya és a négy testvér. Rebeka aztán, amint lehetett, elhúzott otthonról, mint a vadliba, ahogy a többiek is sorban mind kirepültek. Anyja maradt egyedül a férjével és szinte előre borítékolható volt, hogy nem lesz felemelő a történet végkifejlete. Többször vitáztak, a férj sokat volt távol, a feleség túl sokat egyedül, könnyek, magányos órák, napok, egy-egy pohár ital, aztán, ha úgy adódott, már az üveg is kiürült. És aztán egy betegség és egy családi trauma döbbentette rá őket arra, hogy nem megy tovább. Így nem.

Különköltöztek, de a gyerekek, unokák, és talán a hosszú évek megszokásai miatt sem tudtak igazán különválni. Mindkettőjük számára fontos volt ez a házasság. Egyiküknek sem volt más az életében, sem előtte, sem azóta. Legalábbis nem esett róla egyetlen szó sem, az elmúlt ötvenhat év alatt. Mindig szerették egymást, és talán a hozott minták, amit őseiktől cipeltek magukkal, a gének, vagy az élet apró ártatlannak tűnő kegyetlen játékai tették ezt a házasságot ilyen különössé.

Sokan nem értették a közelükben, miért nem váltak el papíron, miért nem hagyják egymást új utakon járni? De hát, ha ők így érezték magukat jól, ha nekik nem is kellett más, csak egy újfajta életforma? Azóta sem telik el hét, hogy ne találkozzanak, sőt hetente, legalább háromszor ott ebédel Rebi apja, a feleségénél. Mert mégiscsak az a leves, mégiscsak az a sütemény a legfinomabb. Amit az ő asszonya készít. Meg valami más is visszahúzza. Szívsóvárgásnak szokták nevezni...

Isten látja a lelkét, sosem akarta ő bántani a feleségét, fizikailag nem is emelt rá kezet, de a természetét elviselni, na azt már nem volt könnyű senkinek. Sokat gondolkodtam azon, hogyha Rebi szülei együtt maradnak, már halálra gyötörték volna egymást a saját rigolyáikkal, berögzült szokásaikkal. Így meg, ott vannak egymásnak, épp amikor együtt akarnak lenni. Nem bántják a másikat, és amikor érzik, hogy elég volt, szépen elköszönnek egymástól. Hálával fűszerezett homlokpuszi, egy ölelés, és az ajtó bezárul. Úgy két-három napra, aztán újra nyílik.

Nyitókép: Shutterstock