Nem fogad be a családod a múltam miatt - kit választasz?

Tudom, hogy nem épp a megfelelő hézagkitöltést választottam. Utólag azt is tudom, hogy hiába változtatok a hajszínemen vagy fazonomon, hiába váltok öltözködési stílust és akarok másnak látszani, az az időszakom kitörölhetetlen a múltamból és életem végéig kísérteni fog.

Végül a költözés mellett döntöttem. Elvonultam vidékre, ahol talán a legkisebb volt az esélye annak, hogy felismernek. Az egyetemet halasztottam, inkább munkát akartam, hogy valamivel lefoglaljam magam. A helyi kis pékségbe, s egyben kávézóba szegődtem el felszolgálónak. Tapasztalat híján a pultban, a kasszánál kötöttem ki. Végre, hasznát vehettem a jó matekos agyamnak!

Pár hét után úgy vettem észre, hogy a hely, a korombeliek törzshelye. Suli előtt, után ott verődnek össze egy csapatba. Volt egy ötfős társaság, akik nagyon szimpatikusak voltak. Mindig felváltva fizették az épp aktuális fogyasztásukat, azonban egyszer negyedik alkalommal is ugyanaz a srác jött fizetni, aki már rég nem volt soros.

- A szokásos. - mondtam neki az árra.
- Milán, egyébként. - közölte lazán, miközben fizetett.
- Odett. Szia - mosolyogtam rá. Ő viszonozta a mosolyomat és az volt az a pillanat, amikor egymásba szerettünk...

Bekerültem Milán kis csapatába. Ha épp nem dolgoztam, akkor velük lógtam. A történtek után letöröltem magamat az összes közösségi oldalról, és utáltam, ha fényképeznek. Szerencsére, egy kamu indokkal elkerültük ezt az egyébként mindennapossá vált rutint. Megkedveltem a bandát, és úgy tűnt, ők sosem találkoztam "Odinnal", a fekete hajú démonnal - ezen a néven űztem az ipart, ha szabad így fogalmaznom.

Milán családjával a találkozást, valahogy sikerült elkerülnöm, fél évig. Azonban szerette volna, ha a karácsonyi vacsorán csatlakozom hozzájuk. Rizikónak éreztem, de mivel a szülei idősebbek voltak, gondoltam hátha őket még messzebbről elkerülte a régi énem. Tévedtem.

Amint bemutatkoztam, hogy Odett vagyok, az anyukája felvett velem egyfajta tartást, ami belengte az egész vacsorát. Ködösítve meséltem magamról nekik, ami körülbelül a desszertig tudta elfedni a múltamat. Gondoltam, jófejségből segítek Milán anyukájának a konyhában, azonban az ajtóban megtorpantam.

- Esküszöm, hogy ez az a lány, akinek a képei anno körbe-körbe jártak az osztályban!
- És szerinted Milán hazahozna egy ilyen kéteshírű lányt?
- Szerintem ő nem is tudja, hogy ő az az Odin... - az arcomat könnyek áztatták. Milán szülei kíméletlenül kibeszéltek a hátam mögött, és még ráadásul szegény srácot is, miattam. Észre se vettem, hogy Milán mikor került mellém, de ő megállt a konyhaajtóban.
- De, képzeljétek, tudom.
- Kisfiam... - szörnyülködött el az anyja. - De hát ő egy...
- Mi? Prosti? Sosem árulta saját magát a neten, csupán a fotóit. Azok csak képek, nem saját magát bocsátotta áruba.
- Te végig tudtad? - fogalmam sincs, hogyan sikerült megtalálnom a hangomat.
- Persze. Lehetsz szőke, vagy vörös, az arcod elárul. De nem érdekelt. Nem azért érdekelsz, amit csináltál, vagy a képeid miatt.
- Milán... azt hittem, hogy jobb vagy ennél. Annyi lány vesz téged körül.
- Anyádnak igaza van. Gondolnod kellene a jóhíredre. Főiskolára akarsz menni, rémlik? Mit fognak szólni a köreinkben, ha egy ilyen lány a családunk tagja lesz, még ha csak érintőlegesen is?

Odett történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock