Nem mindegy, hogy beszélgetünk, vagy csak beszélünk…

Napjainkban a legtöbb konfliktust, vitát, veszekedést a kommunikáció teljes hiánya, vagy annak rossz módja okozza. A (felesleges) csaták hevében pedig bele sem gondolunk, mi a valódi ok, amit - teszem azt -, egy kifutott tej, el nem pakolt vasalt ruha, vagy egyéb, csip-csup dolog mögé rejtünk.

Hugóval mi is ebbe a hibába csöppentünk. Vagyis, ez már inkább a végkifejlete volt a dolognak. Az elején a teljes egymás mellett való elbeszélés, elsétálás volt a jellemző. Ha valamit megtanultam a szakításunk után, akkor az az, hogyan is kell beszélgetni és nem csak beszélni a másikkal.
Rájöttem, hogy mi sosem beszélgettünk. Vagyis, de: amikor kimondtuk a szakítást. Azaz, én mondtam ki.

Azt hittem, hogy hazaérvén a munkából, mikor elmesélem, milyen volt a napom, teljesen normális az, hogy Hugó közben csinál mindenfélét, miközben elejt néha egy-egy reakciót. Többfunkciós a pasim, gondoltam magamban mindig. Örültem, hogy miközben rám is figyel, végzi az otthoni teendőket. Aztán kiderült, hogy ő főleg az utóbbire fókuszált... ugyanis amikor este lefeküdtünk, ő megkérdezte mi a program a hétvégén, amikor kábé két órával ezelőtt ecseteltem neki, Hugó pedig azt válaszolta: „Rendben, szívem, jól hangzik". Amikor pedig erre emlékeztettem, azt mondta: „Bocs, biztos nem figyeltem..." Majd elaludt.

Én még bámultam hosszú ideig a plafont. Rá kellett ébrednem, hogy valójában Hugóval mi sose beszélgettünk úgy igazán. Mindig csak beszélünk, de el egymás mellett, vagy konkrétan a falnak, amit mindig az egyikünk vagy másikunk alakít.

Például a múltkor, amikor éppen mosogattam, és ő jött haza valahonnan, üdvözlésképpen nyomott egy puszit a vállamra, majd leült a székre, elővette a telefonját, de közben bekapcsolta a tévét is. Én beszéltem hozzá, meséltem a napomról. Ő kétszavas repostokkal nyugtázta, de másnap fogalma sem volt arról, miről is beszéltem... na, persze én sem vagyok jobb. Amikor múlt hétvégén hazajött a szüleitől, és mesélni kezdett – azt hiszem – az unokanővérének az egészségügyi problémáiról, miközben, ha jól emlékszem én épp nagytakarítottam, szóval rohangásztam, mint pók a falon. Hallottam minden szavát, ennek ellenére következő alkalommal, amikor találkoztam a családjával, megkérdeztem a lányt, mi történt, hogy gipszben van a keze. Mire Hugó sokat sejtetően rám nézett, és azt felelte: „Nem emlékszel, Tami? Múltkor mondtam, hogy kificamította, amikor..."

Mikor rádöbbentem erre a súlyos hibára, tudatosan elkezdtem odafigyelni arra, hogyan kommunikálok Hugóval. Figyeltem, mikor meséltem neki. Ő csak néha pillantott rám, mert érezte, hogy vizslatom beszéd közben. Ilyenkor adott reakciót arra, amit mondtam, egyébként utána folytatta a szöszmötölést, vagy éppen a telefonja nyomkodását, vagy a tévé bámulását. Nem változott semmi, és ezt rosszul éltem meg.

Mikor azonban leültettem magammal szemben az asztalhoz, megfogtam a kezét és szemtől-szemben kimondtam, hogy szakítani akarok, az nem hagyott maga után fekete foltokat.
Ez volt talán a második alkalom a kapcsolatunk során, amikor beszélgettünk. Az első ilyen alkalom a legelső randink volt, amikor ismerkedtünk egymással. Viszont az óta mindig csak beszéltünk... ami nem volt elég. Tudtam, tudtuk, milyenek vagyunk. Hugó tisztában volt azzal, hogy nem fog tudni jobban fókuszálni a hétköznapokban, én pedig ismertem magam és a belátásom után, nekem már kevés volt az, ahogy mi kommunikáltunk.

Beszélgess, a másik szemébe nézve, odafigyelve, százezer százalékig, minden apró receptoroddal a másikra hangolódva. Ne rohanva, lélekszakadva. Fordíts időt, figyelmet a másikra, s érd el, hogy ő is így álljon hozzád... mert nem mindegy, hogy csak beszéltek, vagy beszélgettek egymással.

Hugó és Tami történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock