Egész életemben amiatt cikiztek, mert túl vékony vagyok

Gyerekkorom óta a vékony emberek táborát erősítem. Életemben annyiszor hallottam már a „Megint fogytál" mondatot, hogy komoly komplexusaim alakultak ki emiatt az évek során. Én vagyok az az ember, aki minden élethelyzetben képes fogyni: ha stresszes, ha beteg, ha szerelmes, ha változások vannak az életében. Én sosem voltam az a típus, aki csokival vagy bármilyen kajával kompenzált, én, ha szorongok vagy ideges vagyok, képtelen vagyok enni. Érdekes, hogy a hizlaló dolgokat sem szeretem különösebben, pedig sokszor bármit megtettem volna, hogy feljöjjön rám pár kiló.

Sosem felejtem el, amikor még a főiskola alatt nagyon lebetegedtem és 49 kilóra fogytam le, úgy, hogy 170 cm magas vagyok. Akkoriban még a boltba is úgy mentem, hogy azt figyeltem, melyik csokiban van a legtöbb kalória. Tömtem magamba a csokitortát, de így is nagyon lassan kúsztak fel rám a kilók. Számomra a hízás legalább annyira kínkeserves volt, mint másoknak a fogyás. Csak éppen sok hízókúra nincs fenn az interneten, nincsen millió praktika, mert hát az emberek azt hiszik, hogy a hízásnál nincs egyszerűbb dolog a világon.

És ha már emberek... nos, ők sem kíméltek az évek folyamán. Az anyám, de még a legjobb barátnőm is többször beszólt, a kinézetem miatt. Bár a legtöbben azt hiszik, leányálom vékonynak lenni, ez baromira nincs így. Szerintem egy kövér ember nem kap annyi bántást a teste miatt, mint amennyit én kaptam. A súlyfelesleggel ugyanis empatikus és megértő a társadalom, a vékony nőkre viszont bátran teszik a megjegyzéseket. Nyilván van benne irigység és sok egyéb női érzés, mindenesetre nem kíméltek a fiatal éveimben.

Nem egyszer megesett, hogy egy testesebb nő rám nézett és megvetően odavetette: „Te jó ég, hogy nézel ki, egyél már!". De az sem kellemes, amikor valaki rád néz és lenézően odaveti, hogy „Már megint fogytál?". Olyan is előfordult, hogy egy menő srác a főiskolán konkrétan nekem szegezte a kérdést, hogy anorexiás vagyok-e. Gondolom, el tudjátok képzelni, mennyire jólesett ez a lelkemnek. Párkapcsolatban is előfordult, hogy a sok veszekedés teljesen kikészített és nagyon lefogytam. Az exem pedig szépen a fejemhez is vágta, hogy semmi nőies nincs bennem és úgy nézek ki, mint egy csontváz.

Nagyon sokáig utáltam a testemet. Utáltam, hogy vékonyak a lábaim, a karjaim és hogy kicsik a melleim. Rettegtem, hogy beteg leszek és még jobban lefogyok, de már akkor is elkapott a szorongás, ha szerelmi bánatom volt és nem volt étvágyam. Egyesével erőltettem a számba a falatokat, mert nem akartam lefogyni, nem akartam azt hallgatni, hogy már megint milyen szarul nézek ki.

Kellett 40 év, hogy nagyjából megszeressem a testemet. Ez lesz az én időszakom, mert „a koromhoz képest" most jól nézek ki, már nem ciki a vékonyság, inkább annak tudják be, milyen jól tartom magam. Ami elég röhejes, hiszen soha életemben nem fogyókúráztam, szimplán ilyen a genetikám. Nem az én érdemem, még csak konditerembe se járok. Az idő viszont most nekem játszik, már könnyebben rajtam maradnak a kilók és nehezebben fogyok le. Sokszor hálát adok azért, mert azt eszem, amit csak akarok, nem kell számolgatnom a kalóriákat.

Őszintén szólva a lelki sebek még nem forrottak be teljesen. Még mindig összeugrik a gyomrom, ha valaki az alakomat vizslatja, vagy megjegyzi, milyen karcsú vagyok. Nem bírom az éhséget, mert rögtön bekapcsol a szorongás, hogy le fogok fogyni. Hát ilyen a vékony nők élete, legalábbis az enyém: messze nem olyan rózsaszín, mint sokan hiszik.

Nyitókép: Shutterstock