A gyermekemmel együtt elvesztettem a pótfelemet, és magamra maradtam egy idegen családban

Hilda vagyok, 56 éves. Túl vagyok egy váláson, a fiammal élünk, mi álltunk tovább. Igazi kis egység a miénk. Persze, nem zárkóztam el az új elől, azonban, ha életem végéig csak a fiam maradna az egyetlen férfi az életemben, akkor sem panaszkodnék.

Két és fél év múltán az egységünk bővült, egy szinté elvált édesapával és annak lányával. Szinte a másodperc töredéke alatt lettem ismét feleség és mostohaanya, míg a fiam, az örök egyke, kapott maga mellé egy csupán hét hónappal idősebb nővért. Szerencsére jó mostohatestvéreknek bizonyultak, de nem nőttek össze. Más baráti körben mozogtak. Nekem is idő kellett, míg megszoktam, hogy egy lány gyerekem is lett, mégha nem is vérszerinti. Szerencsére ő is elfogadott engem, mint pótanyukáját, akit nyilván nem állt szándékomban pótolni – nem is tudtam volna, hiszen világéletemben fiús anyuka voltam.

Újdonsült férjem is barátságosan viszonyult a mostohafiához. Ő sem akart a volt férjem helyébe lépni, habár ő szinte teljesen ki is került a képből.
Felhőtlen, boldog mozaikcsaládot alkottunk. Hangos vita vagy csúnya odaszólás soha nem hangzott el. Sőt, tányérok sem röpködtek senki felé. Úgy is mondhatnám, hogy tökéletesség uralkodott, és jobban szimbiózisban voltunk, mint az eredeti felállásban a volt férjemmel.

Két és fél évig tartott ez, amikor is történt, hogy a fiam osztálytársai egy nagy, közös, egy hetes nyaralást szerveztek Horvátországba. Az igazat megvallva, sosem töltöttünk külön pár óránál többet, de mivel nem akartam megfosztani az élményektől, elengedtem. A férjem is bíztatott, mostohanővére pedig irigykedett rá, ezért a fiam elcsalta őt is.
A férjemmel kihasználtuk a kettesben töltött napjainkat. A harmóniát egy telefonhívás szakította félbe. A mostohalányom hívott fel zokogva, kétségbeesve a nyaralásuk harmadik napján, hogy nagy baj történt. Megrémültem. Szakadozottan eldarálta, hogy hajókázni mentek ki. A fiam szórakozott még pár sráccal. Viccből a vízbe lökdösték egymást a hajóról, s mikor a fiamat is belelökték poénból, rosszul esett, és a feje egy kijjebb álló sziklának csapódott a víz alatt. Pár óra múlva már kint voltunk náluk.
Odakint kiderült, hogy a mostohalányom tényleg csak nagy vonalakban avatott be bennünket abba, hogy mi történt. A hivatalos szervek ennél részletesebbek - kíméletlenebbek - voltak.
Megtudtam, hogy a fiam azonnal elsüllyedt. Próbáltak a segítségére sietni, de elkéstek... Míg szembesítettek a történtekkel, érzelmek sokasága vágtatott keresztül rajtam; láttam magam előtt a jelenetet, lassítva. A csobbanást, majd a tompa puffanást, amivel a feje a kőhöz csapódott. Vajon félt? Vagy ideje sem volt rá? Azonnal belehalt az ütődésbe? Én vajon tehettem volna valamit, ha ott vagyok? Hát persze! Nem engedtem volna ezt az ostoba játszadozást. Én lettem volna a rossz zsaru, de lehet, hogy a fiam még most is élne! Ez járt a fejemben utána. A többi gyerek mind összetörten kuporogtak a székeken. Akartak segíteni a fiamon, nem hagyták a sorsára, ő nem tudott elég türelmes lenni... Úgy éreztem magam, mintha a szívem nagy része összefacsarodott volna a mellkasomban. Az a kevés, ami egészben maradt belőle úgy dübörgött a bordáimon, hogy szinte fájt.

Csak az a mantra járt a fejemben, ami tény volt: meghalt a fiam. Elvesztettem a fiam. Magamra maradtam.

Forrás: Shutterstock

Összekeveredtek a gyász feldolgozásának szakaszai. A kifelé úton egyetlen szót sem tudtam szólni. Kint elkapott egy hisztiroham, hogy látni akarom a fiamat. A késő éjjeli visszaúton pedig hibáztattam mindenkit magam körül, amiért ez történt, mert egyre csak unszoltak, hogy engedjem el őt.
Az intézkedések, a testének hazaszállítása és minden egyéb dolog robot üzemmódban zajlott. A férjemet szólította a munka, ezért a legtöbb dolgot én intéztem. A mostohalányom otthon volt velem, mert pszichésen őt is megviselte a baleset, nem tudott iskolába járni.

Mióta otthon voltunk, nem igazán szóltunk egymáshoz. Ő többször próbálkozott kedveskedni nekem, vagy esetleg támaszért fordulni hozzám, de én nem tudtam partner lenni egyikben sem. Az én fiam halt meg, nem az ő vérszerinti fivére. Ő nekem voltaképpen senki volt, csak egy fogadott gyerek, aki a férjemmel járt, akárcsak velem a fiam – én azonban elvesztettem a pótfelemet. Mondhatnám úgy is, hogy magamra maradtam, idegenként a férjem újra alkotott családjában. Teljesen levettem a kezemet a mostohalányom életéről. Nem bírtam hozzáérni a dolgaihoz, összehajtogatni a ruháit, odarakni az asztalra (a fiaméval szembeni helyre) a tányérját...
A fiam temetésén, mikor azt sorolták, hogy kik búcsúztatják, és elhangzott a mostohalányom neve, a keze után kaptam. Ő is zokogott, akárcsak én. Óvatosan, szinte félve megölelt. Én visszaöleltem, és próbáltunk egymásból erőt nyerni.

Pár héttel később elmentünk együtt vásárolni, kávézni. Kicsit jó volt megérezni milyen – lenne – lányos anyának lenni, de akárhányszor egy fiam korabeli srác elment mellettem, összeszorult a szívem, és tudtam, hogy őt soha, senki nem fogja tudni pótolni...

Hilda történetét Pokk Brigitta jegyezte le

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek