Ugyanolyan férfiakat vonzok, mint az apám...

Apu mindig is kicsit elérhetetlen volt a számomra. Ő volt az első számú férfi az életemben, aki nem tudott a szeretetemmel mit kezdeni. Én csodáltam őt, vágytam a figyelmére és mindent megtettem volna azért, hogy szeressen, de ő nem igazán foglalkozott velem, minden fontosabb volt neki nálam.

Sokáig abban a tudatban éltem, hogy nekem nagyon boldog gyerekkorom volt. A szüleimtől mindent megkaptam, amit csak szerettem volna, legalábbis ami a tárgyi dolgokat illeti. Igaz a szüleim elfoglalt emberek voltak, arra már nem volt idejük, hogy játszanak velem vagy közös programokat találjunk ki, de amúgy rendes emberek, akik mindent megtettek a lányukért. Mivel azonban épp a szeretetet és a törődést nem kaptam meg tőlük és a legtöbb időmet egyedül töltöttem, így mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer majd jön valaki, aki helyettük is nagyon fog engem szeretni.

Az édesapám volt az én hősöm, akire felnéztem, akit csodáltam. Ő viszont sokszor észre sem vett, csak konstatálta, hogy jó jegyeket viszek haza és jó gyerek vagyok. Az számított egyedül, hogy ne legyen velem sok gond, legyek kicsit láthatatlan, de legfőképp szófogadó. Soha nem tudtam hozzá közel kerülni, bár nyilván a szíve mélyén szeretett, tartotta mindig a távolságot. Nem emlékszem, hogy valaha azt mondta volna, hogy szeret, ritkán ölelt meg és szinte soha nem éreztette, hogy fontos vagyok a számára. Minél inkább elérhetetlen volt, annál inkább vágytam a szeretetére és arra, hogy bebizonyítsam, igenis szeretetreméltó vagyok.

Telt-múlt az idő, én felnőttem, de ez a párkapcsolati téma csak nem akart összejönni. Rendszerint olyan férfiakat vonzottam be az életembe, akik nem akartam mellettem elköteleződni, nem tudták kimutatni az érzéseiket, elérhetetlenek maradtak a számomra. Tudat alatt vonzódtam az ilyen férfiakhoz, minden erőmmel próbáltam betörni őket és elérni nálunk, hogy én legyek a legfontosabb a számukra. Persze nem sikerült, ahogy az apámnál sem.

Forrás: Shutterstock

Megőriztem azt a gyerekkori tulajdonságomat, hogy mindig igyekeztem tökéletes barátnő lenni, főztem, mostam, takarítottam, szexi voltam és ugyanakkor láthatatlan, ha arra volt szükség. Azonban általában ugyanaz volt a forgatókönyv: én erőmön felül, önmagamat háttérbe szorítva mindent beleadtam, míg a másik fél jól érezte magát ebben, de mégsem tudott engem igazán szeretni. Valójában mindig volt egy fal közöttünk, igazából nem tudtak a szeretetemmel mit kezdeni, nem akartak mellettem elköteleződni. Én pedig úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor az apám szinte észre sem vett.

Többévnyi sikertelen próbálkozás után terápiára mentem, ahol a pszichológus felvilágosított arról, hogy valójában mindegyik férfiban az édesapámat kerestem és velük akartam megoldani az apámmal való problémáimat. Ha már apámnál nem tudtam elérni, hogy figyeljen rám és szeressen engem, akkor mással akartam betömni ezt a hiányt. Ugyanakkor az összes férfi mellett ugyanazokat a traumákat éltem át újra meg újra, hogy nem kellek igazán. Azt mondják, az ember mindig hasonló helyzetet keres, mint amit gyerekkorában megél, mert abban érzi magát biztonságban.

Tudat alatt mindig olyan férfiakra vágytam, akik elérhetetlenek voltak és érzelmileg elutasítottak, hisz ezt éltem meg milliószor gyerekkoromban. Mindig abban bíztam, hogy meg tudom őket változtatni, hogy sikerül közel kerülnöm hozzájuk úgy, ahogy apámhoz soha. A sok kudarc azonban rádöbbentett arra, hogy nem, ez soha nem fog sikerülni. Először rendbe kell raknom a kapcsolatomat édesapámmal és leginkább elfogadni, hogy ő ilyen és én sosem fogom tudni megváltoztatni.

El kell fogadnom, hogy ő ennyit tudott nekem adni és el kell gyászolnom, hogy nekem nem volt szeretetteljes gyermekkorom. S ha megtörténik az elfogadás és az elengedés, akkor leszek képes végre olyan férfiakat is bevonzani, akik nem az apámat fogják szimbolizálni.

Kezdőkép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek