Kigyógyítottál a szerelmi bánatomból, és most nem tudok nélküled élni…

Mindig volt hozzám valami pozitív és személyes megjegyzése, persze ügyesen elrejtve a kollegiális kapcsolat mögé. Eleinte kifejezettem utáltam ezeket a játszmákat, hiszen semmi alapja nem volt a kedveskedésnek. Na meg sosem tartottam őszintének a megnyilatkozásait. Ebben a fájdalmas időszakban viszont elkezdtem figyelni a jeleire, és arra gondoltam, mi lenne, ha tőle végre nem csak a csalódást kapnám?

Már az elején elkövettem a legnagyobb hibát, amit lehetett, ugyanis belezúgtam Ádámba. Pedig hamar fény derült rá, hogy nem fogom megkapni tőle, amit szeretnék: egy őszinte társat, egy stabil kapcsolatot az életembe. Jóformán csak én alkalmazkodtam hozzá, mindig a munkájára hivatkozott, éreztem már a kezdetektől, hogy én teszek bele 80 %-ot a maradék 20 százalék jóindulattal az ő része felém. Érezte a sebezhetőségem és hogy szeretnék tenni érte. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a lelkesedése alábbhagyjon, és elkezdett ellentmondásokba kerülni.

Sokáig próbáltam túljutni a felismerésen, hogy vannak emberek, akiknek semmi sem szent, és nem ismerik az őszinteség, az emberség, és az empátia szavakat. Ő is ilyen volt, de nem érdekelt, az viszont annál inkább, mit, miért tesz, de nem engedett magához közel.

Nem sokkal az után, hogy gallyra futott a rövid, de annál viharosabb kapcsolatunk, elkezdett motoszkálni a fejemben, vajon ki lehet az, akinek talán megnyílt valaha is egy ilyen típusú ember? És erre egyetlen válasz fogalmazódott a fejemben, bár ez tiltott zóna, és tudom, nem éppen lojális megoldás: az ex-feleség.

Aztán bele is zúgtam. Igen, a volt pasim ex-feleségébe...És itt vett egy olyan fordulatot az életem, amire én sem számítottam.

Jöttél te, és mindent felforgattál

Amikor először beszélgettünk, egy végtelenül kedves nővel találtam szembe magam. Nem volt számára újdonság a mondandóm, az első találkozásunkkor világossá vált, nem én voltam az egyetlen szerető, akiről tudott az évek során, sőt, az exével sem rendezte a viszonyát. Papíron ugyan elváltak, de talomban tartotta, Reni pedig nem tudta elengedni, pedig évek óta boldogtalan volt mellette.

Szinte azonnal egy hullámhosszon voltunk, és éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Sosem voltam hasonló szituban, úgyhogy amennyire rémisztő volt, annyira jó is. Miután durván kibeszéltük Ádámot, úgy döntöttünk, találkozunk személyesen is...

Az első pillanattól kezdve érezhető volt közöttünk valami megmagyarázhatatlan rezgés, és az már legelső találkozásnál megnyílunk egymásnak. Olyan volt, mintha ezer éve ismernélek, és nem értettem, miért vagy ennyire szimpatikus, és mi az, amit érzek? Mégis hogy alakulhat ki ilyen rövid idő alatt ennyire őszinte és szeretetteljes viszony két nő között, akiknek valljuk be inkább rivalizálniuk kellett volna?!

A kötelező: 'kemény vagyok, nem fáj semmi' mutatásán kívül ennyiben maradthatott volna ez az egész beszélgetés. De nem maradt. Mikor újra beszéltünk, világossá vált, hogy a furcsa helyzet ellenére nagyon jólesik a másik társasága, de kellett néhány nap, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat.

Napok múlva már teljesen természetessé vált a napi kapcsolat és kommunikáció, mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Én úgy láttam, túl van az exén, akivel egyébként ugyanúgy tartják a kapcsolatot, hiszen volt mögöttük közel 30 év házasság és két felnőtt gyermek. De éreztem, hogy valamiért nem engedi el belül a férfit annak ellenére sem, amiket mesélt. Évek óta tartó elnyomás, elhanyagolás, nőként teljesen a földbe tiporta őt és ez nekem nagyon rosszul esett. Nem értettem, hogy tehet valaki ilyet egy kedves, jóindulatú, igyekvő nővel? Teljesen össze voltam zavarodva, és csak abban voltam biztos, hogy látni szeretném még. Na meg abban, hogy Ádám helyett sokkal inkább Reni az, akit nem akarok elengedni...

Nyitókép: Shutterstock