Katasztrofális sátrazásom története: laza vagyok, de ami sok, az sok, és ez bizony sok volt

A legjobb az lett volna, ha el sem indulunk a nevezett kirándulásra, de persze utólag már sokkal okosabb az ember. Hajtott a kalandvágy annak ellenére, hogy azelőtt még sosem sátraztam. De úgy voltam vele, mégis mi baj történhet? Nos, nem sikerült felmérnem, mi minden mehet félre. Akkor kellett volna visszafordulnom, amikor a kirándulás elején elszakadt a hátizsákom. Mivel azonban

miközben felfelé kaptattunk valamelyik erdőben. Biztonságban éreztem magam, mivel hozzám képest gyakorlottabb emberekkel indultam el a nomád kalandra. Vakon követtem őket, csak akkor támadt némi kétségem, amikor már két órája gyalogoltunk az elvileg egy órás úton. Éreztem, hogy mindenkin kezd eluralkodni a pánikhangulat, mivel kezdett sötétedni, és még sehol sem voltunk.

Így az, hogy nem értük el a célunkat, nem zaklatott fel, mert nekem nem volt.

A kirándulás azonban ezen a ponton kezdte elveszteni az eredeti célját, vagyis a természettel való kapcsolatteremtést, ugyanis mindenki a telefonján bámulta a térképet, a szép fák, egyéb növények és előbukkanó állatok mellett pedig észrevétlenül haladtunk el. És akkor, amikor azt hiszed, hogy tulajdonképpen rosszabb nem lehet a helyzet annál, hogy bolyongsz egy erdőben, ki tudja merre, rosszabb lett: eleredt az eső. Valószínűleg ekkor kezdett el mindenki azon gondolkozni, hogy ideje lenne visszafordulni, ha tudjuk még, merre van a vissza. Ki azonban senki nem merte mondani. Egy ember se volt, aki vállalta volna a leggyávább szerepét. Így aztán csendben vonultunk tovább, az egyre sötétebb, hidegebb és nedvesebb erdőben. A kedvünk pont olyan borús volt, mint az idő.

Mindenesetre legalább alkalmasnak tűnt a sátrak felállítására. A sötét, a hideg, és az egyre erősebben zuhogó eső miatt úgy döntöttünk, csak a szükséges mennyiségű sátrat állítjuk fel, és beszuszakolódunk, legalább nem fogunk fázni. Kínosan sok ideig tartott még ez a művelet is, de átfagyva ás átázva senkinek nem tellett többre. Kis csoportunk a szerencsétlenek gyülekezetévé vált. Senkinek nem volt kedve már semmilyen közösségi élményre, semmire, amivel kecsegtettek, és amivel rávettek erre az egész kirándulásra. Sem sütögetés, sem közös énekelgetés nem volt. Helyette mindenki ivott párat a sátortársaival, hogy elviselhetőbb legyen a tömegnyomor.

Olyanok voltunk, mint Vuk: kicsik és éhesek. Így aztán inkább lefeküdtünk aludni. A sátramban összetömörült társaság hamar elaludt, én viszont éberen feküdtem mozdulatlanul. Egyrészt

A nagyobb ugyanis az volt, hogy pisilnem kellett. Ébren tartott a dilemma, hogy kimenjek-e a zuhogó esőbe, vagy inkább próbáljam meggyőzni a testemet arról, semmi nem feszít. Felültem elhatározásomban, hogy most már aztán tényleg kimegyek, hogy aztán visszafeküdjek, mert ugyan kinek van kedve elázni ismét. Úgy tűnt, órák óta szenvedek már, azt reméltem, hamarosan hajnalodik, és nemsokára véget ér ez a fantasztikus kaland, de

nem akartam, hogy a szervezetem megunja a határozatlanságomat, és megoldja magától a helyzetet. Azzal persze nem számoltam, hogy a fiúk egyből elfoglalják a felszabaduló helyet a sátorban, így a est további részét a sarokba kuporodva töltöttem vizesen.

Attól függetlenül viszont, hogy ez volt életem legkatasztrofálisabb kirándulása, kétségtelen, hogy ez a legemlékezetesebb is. Soha nem felejtem el, és soha nem keverem össze egy másikkal, viszont az is tény, hogy azóta nem is próbálkoztam újra ilyesmivel.