Katasztrofális sátrazásom története: laza vagyok, de ami sok, az sok, és ez bizony sok volt

Nem vagyok egy borsószem hercegkisasszony, kifejezetten szeretem a kalandokat, de egy szerencsétlen sátrazás kissé elvette a kedvem az ilyen nomád kirándulásoktól. Ez volt az első, de igen meghatározó élmény maradt olyannyira, hogy azóta sem próbálkoztam újra vele. Történt ugyanis, hogy ami elromolhatott, az el is romlott. És bár olyan laza vagyok, hogy muslicával együtt is megiszom a bort, ami sok, az sok. És ez bizony sok volt.

A legjobb az lett volna, ha el sem indulunk a nevezett kirándulásra, de persze utólag már sokkal okosabb az ember. Hajtott a kalandvágy annak ellenére, hogy azelőtt még sosem sátraztam. De úgy voltam vele, mégis mi baj történhet? Nos, nem sikerült felmérnem, mi minden mehet félre. Akkor kellett volna visszafordulnom, amikor a kirándulás elején elszakadt a hátizsákom. Mivel azonban engem ennél keményebb fából faragtak, a szemem sem rebbent, cipeltem a fél vállamon tovább a cuccaimat, miközben felfelé kaptattunk valamelyik erdőben. Biztonságban éreztem magam, mivel hozzám képest gyakorlottabb emberekkel indultam el a nomád kalandra. Vakon követtem őket, csak akkor támadt némi kétségem, amikor már két órája gyalogoltunk az elvileg egy órás úton. Éreztem, hogy mindenkin kezd eluralkodni a pánikhangulat, mivel kezdett sötétedni, és még sehol sem voltunk. Engem ugyan nem zavart, hogy eltévedtünk, ugyanis én addig sem tudtam, hol vagyunk és merre tartunk... Így az, hogy nem értük el a célunkat, nem zaklatott fel, mert nekem nem volt.

A kirándulás azonban ezen a ponton kezdte elveszteni az eredeti célját, vagyis a természettel való kapcsolatteremtést, ugyanis mindenki a telefonján bámulta a térképet, a szép fák, egyéb növények és előbukkanó állatok mellett pedig észrevétlenül haladtunk el. És akkor, amikor azt hiszed, hogy tulajdonképpen rosszabb nem lehet a helyzet annál, hogy bolyongsz egy erdőben, ki tudja merre, rosszabb lett: eleredt az eső. Valószínűleg ekkor kezdett el mindenki azon gondolkozni, hogy ideje lenne visszafordulni, ha tudjuk még, merre van a vissza. Ki azonban senki nem merte mondani. Egy ember se volt, aki vállalta volna a leggyávább szerepét. Így aztán csendben vonultunk tovább, az egyre sötétebb, hidegebb és nedvesebb erdőben. A kedvünk pont olyan borús volt, mint az idő.

Nagy sokára érkeztünk meg egy helyre, amire ráfogtuk, hogy az, amit kerestünk (nem az volt). Mindenesetre legalább alkalmasnak tűnt a sátrak felállítására. A sötét, a hideg, és az egyre erősebben zuhogó eső miatt úgy döntöttünk, csak a szükséges mennyiségű sátrat állítjuk fel, és beszuszakolódunk, legalább nem fogunk fázni. Kínosan sok ideig tartott még ez a művelet is, de átfagyva ás átázva senkinek nem tellett többre. Kis csoportunk a szerencsétlenek gyülekezetévé vált. Senkinek nem volt kedve már semmilyen közösségi élményre, semmire, amivel kecsegtettek, és amivel rávettek erre az egész kirándulásra. Sem sütögetés, sem közös énekelgetés nem volt. Helyette mindenki ivott párat a sátortársaival, hogy elviselhetőbb legyen a tömegnyomor.

Forrás: Shutterstock

Olyanok voltunk, mint Vuk: kicsik és éhesek. Így aztán inkább lefeküdtünk aludni. A sátramban összetömörült társaság hamar elaludt, én viszont éberen feküdtem mozdulatlanul. Egyrészt több ezer decibellel horkoltak több oldalról is a fülembe, de ez csak egy és a kisebb problémám volt. A nagyobb ugyanis az volt, hogy pisilnem kellett. Ébren tartott a dilemma, hogy kimenjek-e a zuhogó esőbe, vagy inkább próbáljam meggyőzni a testemet arról, semmi nem feszít. Felültem elhatározásomban, hogy most már aztán tényleg kimegyek, hogy aztán visszafeküdjek, mert ugyan kinek van kedve elázni ismét. Úgy tűnt, órák óta szenvedek már, azt reméltem, hamarosan hajnalodik, és nemsokára véget ér ez a fantasztikus kaland, de rá kellett jönnöm, hogy alig egy órája próbálom eldönteni, hogy a természet hívó szavára hallgassak-e. Végül inkább mentem, nem akartam, hogy a szervezetem megunja a határozatlanságomat, és megoldja magától a helyzetet. Azzal persze nem számoltam, hogy a fiúk egyből elfoglalják a felszabaduló helyet a sátorban, így a est további részét a sarokba kuporodva töltöttem vizesen.

Attól függetlenül viszont, hogy ez volt életem legkatasztrofálisabb kirándulása, kétségtelen, hogy ez a legemlékezetesebb is. Soha nem felejtem el, és soha nem keverem össze egy másikkal, viszont az is tény, hogy azóta nem is próbálkoztam újra ilyesmivel.

    Ezt olvastad már?