Vajon régen a szavaknak valódi erejük volt?

Nagyszüleink korában kevés technikai eszköz állt rendelkezésre, így a kimondott vagy leírt szó sokkal erősebb tartalommal bírt. A szavaknak valódi erejük volt, hiszen az embereknek sokszor nem volt lehetőségük arra, hogy felhívják egymást telefonon vagy messengeren dobjanak egy üzenetet egymásnak az esetleges változásokról. Erről talán szüleink, vagy nagyszüleink tudnának mesélni.

Mi már nem érezzük azt át, amikor egy-egy levél érkezésére heteket, hónapokat kellett várni. Ebben a felgyorsult világban az írott, vagy kimondott szó már nem vehető készpénznek, és én is azt veszem észre magamon, hogy sokkal többet alkudozok, ha egy találkozóról van szó, esetleg néha utolsó pillanatban lemondom, hozzátéve, nem szándékosan. Szerintem sokszor hajlamosak vagyunk egészen a végsőkig csűrni-csavarni a szavakat, míg végül a másik szemében szavahihetetlenné válunk.

Nagyszüleink idejében azonban a kimondott szó nagy horderővel bírt, főleg, amikor a férfiakat kötelező katonaság várta, vagy háborúba kellett menniük. Olyankor a nők mi másban bízhattak, ha nem abban, amit a párjuk mondott neki? Bár hozzá kell tegyem, abban a helyzetben mindenki a kétségbeesés szélén táncolt, tehát az ember valóban érzékenyebb egy olyan nem mindennapi helyzetben, és lehet könnyebben ígér, de másrészről viszont csak így tudtak kommunikálni egymással.

Most azonban sokkal inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy a szavakat csak úgy elengedjük a fülünk mellett, hiszen egy randi alkalmával már nehezen hiszünk a szép és kedves írott szónak. Abszolút azt érzem, hogy ezek a dolgok átértékelődtek. Mai fejjel elképzelni sem tudom, hogy a háború előtt megígért szavak mennyire erősen tartották a nőkben a reményt. Úgy érzem, azok a szavak sziklaszilárdan megállták a helyüket, szemben a mai világban tapasztaltakkal. Manapság az ember lánya már csak a tetteknek hihet.

Emlékszem, hogy tinézdserkoromban, amikor az internet korszaka éppenséggel csak virágzásnak indult, kézzel írt leveleket küldtem a barátaimnak. A várakozás olyan sok érzelmet szabadított fel bennem, hiszen imádtam a barátnőim sorait olvasni és tűkön ülve vártam az élménybeszámolókat, amelyeket mindannyian kézzel írtunk. Mindenkinek saját kézírása volt, amit anélkül is felismertem volna, hogy tudjam, kiről van szó.

Mi történhetett, ami miatt a szavak ennyire veszítettek erejükből? Elcsépeltté váltak? Talán már nem is annyira marad meg a fejünkben a leglényegesebb mondanivaló, annyira sok információ zúdul ránk, és annyi emberrel kapcsolatban vagyunk. A mondatok és kifejezések elaprózódtak, felőrölte őket a nagybetűs, rohanós élet. Kicsit mintha jelentéktelenné váltak volna, az erejük pedig egyre csak gyengül. Kézzel írni pedig ma már művészet, de én azóta is féltve őrzöm egykori levelezőtársaim kincseit, mert ezek bizony levelek voltak!

Nyitókép: Shutterstock