Ropogósak a fiúk, mégis buknak rám, pedig már rég elmúltam 30!

Rég elmúltam már húsz, de a harmincon is innen vagyok már egy ideje, ez nem is annyira lényeg, mert nem igazán érdekel a kor, de mostanában úgy látom még inkább kortalan lettem. Hogy miért? Csak, mert a közösségi portálokon, de még jártamban-keltemben is a húszévesek kacsintgatnak rám. Jól esik, nem mondom, na, de még, ha csak kacsintanának a srácok, nem bánom, bár némelyik a fiam lehetne. Mindegyik formás fokhagymaseggű és ropogós bőrű, hamvas kis barack. Hogy egyem a zuzájukat.

Rám írnak facén, meg az instán és némelyik kedvesen, szerényen, illedelmesen hívna randira, de a többség viszont egyenesen a közepébe kérdez. Úgy megb@nálak, meg hú még ezt is, meg azt is. No, de kérem, micsoda nevelés az ilyen? Nem nevelt anyátok jómodorra?

Na de térjünk vissza a fiúkákra. Miért pont én kellek nekik? Olyan fiatalok, olyan helyesek, és annyi hasonló korú lány rohangál odakint. Könyörgöm, miért pont engem akarnak? Van egy, amelyik állandóan üldöz és nem tudom levakarni már egy jóideje, pedig bizisten nem bíztatom semmivel. Azt mondja, muszáj találkoznunk, mert ha nem találkozhatunk, ő abba belepusztul. Óh, drága kisherceg. Ezt azért nem vehetem a lelkemre. Nehogy már belehalljon a szerelmi bánatba szegény fiú, és én legyek az oka.

Ok, tudod mit, találkozzunk! - zártam le a kérdést egy mondattal a közelmúltban. Szinte biztosra vettem, hogy elijesztettem és nem jön majd el a találkára, de nem így lett. Képzeljétek, ott volt, életnagyságban a huszonéves, magas, jókiállású legény a megbeszélt helyen. Semmi bujkálás, semmi mesterkéltség, semmi inkognito.

Beültünk a kávéházba és onnantól kezdve megszűnt körülöttünk a világ. Már csak fekete zsizsegő hangyabolyként rohangáltak az emberek odakint az utcán. Néhány párocska, egy nagyobb társaság, két pincérnő és mi voltunk csak. Gergő úgy nézett rám, mintha életében most látott volna először nőt. Pedig biztosan nem én voltam az első. Istenem, mennyire szép volt az a fiú....

Finom presszókávé, aztán egy-két pohár vörösbor. Hálás voltam, mert ez a hamvas barack visszarepített egyenesen húsz évet a múltba. Azokba az időkbe, amikor még kislány voltam, legalábbis innen, most úgy tűnik. Ahogy ez a fiúcska közel hajolt hozzám, éreztem az illatát, és azt is éreztem, hogy végem lesz azonnal, ha nem történik valami. De történt. Csak pont az, amitől féltem. Megcsókolt. De még hogy!

Érdekelt is engem a nyakam alatti toka, az enyhén megereszkedett melleim, és a kollagénveszteség. Hogy már a hüvelyszárazságról ne is beszéljek. De, hogy mire is képes pár kedves szó, egy szenvedélyes ölelés és egy vad, vágyakkal teli csók? Főként, ha mindez, egy fiatal ropogós, huszonéves fiútól érkezik? Szerintem képzeljétek oda. Azért azt elárulhatom, hogy másnap a munkahelyen sorra kérték a kolléganők a plasztikai sebészem telefonszámát. Pedig nekem nincs is olyanom.

És tudjátok mit mondott a legközelebbi randin, meg az azt követőn a kis drága? Imádja, hogy én ilyen érett vagyok, s tisztában vagyok azzal, mitől döglik a légy, és olyan jól tudok hallgatni. Szereti bennem, hogy nem beszélek sokat, de amit mondok, az megüti őt, mint a 220!

Egy évig tartott a fergeteges románcunk, és bár tudtam, hogy egyszer vége lesz, mert véget kell érnie, összeszorul a gyomrom, ha rá gondolok. És sokszor gondolok rá. A fiúra, aki olyan hamvas volt, mint egy friss nyári barack a fáról. És őszintén bevallom, nagyon jól esett.

Nyitókép: Shutterstock