Mi volt az a pont, amikor megfogalmazódott bennem: vége?

Döbbentem állok a kialakult érzéseimhez. Kerestem a pontot, hogy mikor változott meg bennem az az eltökéltség, hiszen évekig megmásíthatatlanul kitartottam amelett?

Évekig abban hittem, hogy megtaláltam azt, akit kerestem. Szerencsésnek hittem magam, hogy igaz fiatalon, de megállapodhatok. Vége a keresgélésnek, az ösztönös párkeresésnek: megnyugodhatok. Sokáig pontosan így gondoltam magunkra, de történt valami, aminek kár lett volna az útjába állni: változtam. Ez a változás olyan felismerésekhez nyitott ajtót, amelyekre nem voltam, és mégis fel voltam készülve.

A változás ijesztő. Az egónk ösztönből ellenállással reagál rá, így félelemmel telik meg a bensőnk. Megijedünk önmagunktól, az érzéseinktől, még akkor is, ha az utunk közben épp előre menetelünk.

Egy évvel ezelőtt egy intő jelet kaptam fentről, hogy ideje búcsút inteni a páromnak. Nem bánom, hogy megéltem vele még egy évet, mert rengeteget tanultam magamról, az érzéseimről és a reakcióimról. Mégis, az egy jel volt, hogy: hahó, épp anyád életét éled, ha a tette felett te is szemet hunysz. Annyira buta voltam, hogy elhittem: én rosszul kezelem ezt a szituációt is.

Hazugságban tartott két hétig, amikor a kollégáival töltött céges ivászatról kiderült, hogy egy régi „nő barátja" születésnapját ünnepelték kettesben a Duna-parton, miközben boroztak a naplementében. Természetesen tudtam racionálisan, hogyan kellene cselekednem: miután fény derült hamis szavaira, amit óriási balhé követett, akkor kellett volna felállnom. Megtettem, egészen a könnyekkel áztatott bocsánatáig. Tudom, hogy megbánta, mégis a fejében úgy van elkönyvelve, hogy nem az ő tette volt a rossz, azaz nem ő a ludas, hanem az én felfogásommal van a baj.

Tényleg bolondul szerettem. Egészen, amíg a változás közepette nem ismertem fel sok-sok mozaikot. Rájöttem, milyen toxikus is az, amibe belekerültem. Tudom, milyen nő voltam, amikor összejöttünk, sőt a kapcsolatunk első két évében is, mennyire szárnyaltam, és mára árnyéka lettem önmagamnak. Félre értés ne essék, mert sem őt sem mást nem hibáztatok. A döntésemért, - hogy maradtam -, csakis én vagyok a felelős.

Az utóbbi egy évben, önmagam ismeretében hatalmas mérföldkövet léptem. Rájöttem, hogy az érzéseim címkézése által mindig azt hittem, hogy velem van a baj. Elhittem, hogy csakis én érezhetek rosszul mindent és a reakcióim lekicsinylése természetes. Nem értem, hogy miért nem láttam tisztán, s talán épp így volt jó, hogy rosszul láttam: mára ebből tanultam a legtöbbet.

Valaminek a vége több ponton lehet. Lehet ott, ahol érzed, nem vagy boldog, és nem történik változás a helyzet jobbá tételére. Ott, ahol tudatosul benned: nem kapsz megbecsülést és elismerést. Akár egy mélypont is segíthet abban, hogy tudatosítsd az érzéseidet és őszinte legyél magadhoz. Emlékszem, valami végleg eltörött bennem, amikor keservesen sírtam és közben könyörögtem az ő szeretetéért, csókjáért, vagy, hogy magától egyszer is elmondja: szeret.

Megannyi helyen megfogalmazódhat, hogy vége, de néha nem elég, amit az eszünkkel látunk: a döntésre a szívünknek is meg kell érnie.

Nyitókép:Shutterstock