Egyedülálló anyaként megtanultam, hogyan küzdjek szuperhősként a túlélésért

Valahogy én soha nem tudtam azonosulni a „szinglinek lenni milyen jó" életérzéssel. Régimódiként hiszek a párkapcsolatban, a házasságban, az együttélésben. Igaz, évekig tudatosan választottam az egyedüllétet, a családom unszolása ellenére, mert túl egy-két kapcsolati kudarcon és váláson, már pontosan tisztában voltam azzal, mit akarok és mit nem. A legfontosabb talán az volt, hogy nem kell mindenáron akárki. Nem akarok csak azért kapcsolatot, vagy annak látszó időnkénti összefutásokat, hogy elmondhassam, van pasim. Valódi kapcsolódásra, valódi társra vágytam, úgy gondoltam, képes vagyok én is az lenni a megfelelő ember mellett, ezért megbeszéltem magammal, hogy kiszámíthatatlan ideig el kell fogadnom az egyedülálló anya szerepet és be kell rendezkednem mindarra, ami ezzel jár.

Bevallom, az egyedüllét számos pontja már nem volt ismeretlen számomra, amióta az eszemet tudom, jól érzem magam a saját társaságomban is, nem keresek kényszeresen partnereket ahhoz, hogy minden pillanatomat kitöltsék. De, egy dolog ez az állapot, ha időnként van részem benne, és megint más, ha nem tudom, meddig kell kitartani. Megtaláltam az örömöket a mindennapokban, alapvetően nem estem depresszióba, elfoglaltam magam, de pár év után kezdtem szuperhősnek érezni magamat, aki a mindennapokban folyamatosan logisztikázva néha a túlélésért küzd. Mindezt úgy, hogy igyekeztem megőrizni a mosolyomat, a hitemet, az életkedvemet.

Egyedülálló anyaként nemcsak azzal szembesültem, mi mindenre vagyok képes, hanem azzal is, mennyi mindent veszítek és mennyi mindent veszít a fiam is, napról-napra, évről-évre. Nem voltunk igazi család. Bármennyire szerettük egymást, bármennyire élveztük az együttlétet, nekem egy személyben kellett anyának, apának, otthont teremtőnek, családfenntartónak lennem. Meg kellett teremtenem az anyagiakat, helyt kellett állnom a munkahelyeimen – igen, egy fizetésből megélni szinte lehetetlen volt -, meleg ételt kellett varázsolnom az asztalra, olyan otthont kellett teremteni, ahova jó haza jönni, ott kellett lennem a fiamnak és még magamra is kellett volna időt szakítani.

Mindent megtettem, de tisztában voltam azzal, soha nem pótolhatok egy férfit, egy apát, mégis, valamilyen módon muszáj volt. Kemény lettem. Mindenkitől ezt hallottam, érzékeny vagy, de valahogy kemény. Sokszor kérdeztem, mégis milyen legyek, amikor napi szinten meg kell küzdenem egy rakás dologgal, egyedül? Nem siránkozhatok, mert akkor szétesik a rendszer.

Folyton logisztikáztam. Varázsoltam az idővel, a pénzzel, megtanultam csapot, kilincset, mindent is szerelni, javítani, felújítani, mert szakemberre ritkán futotta. Megtanultam rugalmasnak lenni, a pontosan kiszámított napirendben - mert csak így lehet megoldani, hogy nem temessenek be a teendők – néha lazítani, átvariálni, alkalmazkodni.

Rájöttem, képes vagyok eltartani magunkat egyedül is, és megtapasztaltam, mennyi erőm van, mennyi mindent el tudok végezni egy napon, melyek végén félájultan zuhantam ágyba. Éjjel főztem, mert akkor volt rá időm, lóhalálában vásároltam, hogy odaérjek a fiamért az oviba, suliba és rengeteg álmatlan éjszakát hánykolódtam végig gyomorideggel, be tudom-e fizetni majd a számláimat. Egy idő után mindent megtanul az ember.

Ami nagyon hiányzott, s amit megszokni nem lehet, az a társ hiánya volt. Az, hogy nem ölel meg a partnerem, amikor hazaérek, nincsenek érintések, csókok, összetartozás. Ha nem bújt mellém időnként a gyerekem, akkor minden éjjel egyedül aludtam és egyedül ébredtem. Az, hogy szerettem volna nem félhalottként ébredni átagyalt éjszakák után és ennek ellenére mosolyogva ébreszteni a fiamat.

S talán a legfájóbb az volt, hogy egy idő után, minden baráti társaság kilökött magából. Egyedülálló nőként potenciális veszélyforrássá váltam, kimondatlanul is. Akkor is, ha alapból elítélem a más pasasára való rámászást, ezt a nők máshogy gondolják. Védik, ami az övék és mindenkit eltolnak maguktól, akiben csak egy kicsit is vetélytársat látnak. Így aztán elmagányosodtam, nem kellettem sehova. Esténként egyre többször gondoltam arra, milyen jó lenne, ha valaki pár terhet levenne rólam.

Mindig értékelem, ami az életemben van, de amióta ismét párkapcsolatban élek, újra és újra tudatosítom magamban, most jó és ennek fényében még erősebben érzem, milyen nehéz volt, amikor egyedülálló édesanya voltam. Most megosztjuk a terheket, az örömöket, a gondokat - mindent. Amíg az egyik teát és vacsorát csinál, addig a másik fürdet vagy mosogat és sorolhatnám, nem vagyok mindenre egyedül. Van, aki bevásárol, amíg én mást tudok csinálni, van apa és férfi minta a fiam előtt, amit követni érdemes és van apai fegyelem, erő és keménység, én pedig újra ellágyulhatok.

Szóval, néha jó egyedül lenni, de mégis, a legnagyobb boldogságot a kerek család adja.

Nyitókép: Shutterstock