Milyen az élet egy zenésszel igazából?

Azt mondtad, éjfélre itthon leszel, de már fél kettő van, és még sehol sem vagy. Megígértem, hogy megvárlak ébren, de már alig tudom nyitva tartani a szemeimet. Persze mondtad, hogy csúszás van, és azt is tudom, hogy az ország másik végén volt a koncert, de mégis.

Eleinte minden jó volt, a pandémia alatt költöztünk össze, és ezáltal sok időt töltöttünk együtt. Megszoktam, hogy csak az enyém vagy, de úgy néz ki, ennek vége.

Persze sejthettem volna. A szüleim kiskoromtól kezdve óva intettek a zenészektől. Azt mondták, hogy nem lehet bennük megbízni. Mindig csak nőznek, meg isznak, ráadásul többnyire összekombinálják a kettőt. Soha nincsenek ott, amikor szükség lenne rájuk, és sosem lehetek az első az életükben, mert azt a helyet a zene már elfoglalta. De amikor megismerkedtünk, mégis úgy voltam vele, hogy félreteszem a belém nevelt előítéleteket, és adok egy esélyt magunknak, hátha nem ilyen lesz.

Már hetek óta így megy nálunk. Mindig valamikor éjszaka esel haza. Reggel pedig elmész, mielőtt még felébrednék. Ha napközben haza is jössz egy kicsit, akkor is gyakorolsz egy következő koncertre. Persze telefonon igyekszünk minél többet kommunikálni, de az nem ugyanolyan. A többi zenész barátnővel már összetartásokat szervezünk időnként, hogy ne legyünk annyira egyedül.

Az ember azt gondolná, hogy a zenészélet csupa móka és kacagás. Időnként néhány hakni, kidobnak egy-egy lemezt, de az idő nagy részében csak élvezik a munkájuk gyümölcsét, és lógatják a lábaikat. Ez hatalmas tévedés.

Közben még mindig nem nekem a legnehezebb. Ma azért indult el hajnalban, mert próbája volt. Utána elment tanítani. Kora délután hazaesett egy kis időre, de egymásra nem volt időnk, mert gyakorolnia kellett, hogy szinten tartsa zenei tudását. Aztán - ahogy beesteledett -, megint útra kelt, mert koncertje volt. Tulajdonképp minden napra van valami. Vagy koncert, vagy próba, vagy munka. Soha nincs megállás. Ha véletlenül mégsincs semmi, akkor pedig szigorú, otthoni gyakorlás.

Úgy volt, hogy a hétvége majd a miénk lesz, de ezt végül egy estére redukáltuk, mert még rengeteg feladata van. Zenét kell írnia, egy következő koncertre meg kell tanulnia a számokat, és hát az sem ártana, ha pihenne egy kicsit.

Nekem pedig ezt meg kell értenem, hiszen a társa vagyok.

Amikor összejöttünk azt hittem, hogy a rajongó lányokkal lesz a legnehezebb. Hogy mindig készenlétben kell lennem, s folyamatosan álmatlan éjszakáim lesznek, mert nem tudom, milyen lányokkal van körülvéve, és sosem érezhetem biztosnak a pozíciómat. Hogy majd koncert után mindenkivel flörtölni fog, és csak azért nem haza viszi a nőket, mert én otthon vagyok. Vagy azért fogok aggódni, mert folyamatosan alkoholittas állapotban van, és nem tudhatom, biztonságban hazaér-e.

De ezek miatt nem aggódom. Nem aggódom a nők miatt, és nem aggódom az alkohol miatt. Bár valóban néha magányosnak érzem magam, tudom, hogy azért dolgozik ennyit, mert ezzel akar foglalkozni. Azért, mert van egy álma, amiért minden nap minden órájában tesz valamit. Én pedig csak azért aggódom, hogy egyszer ne merüljön ki végleg.