Sípolás. Inhalátor. Rosszullét: így lettem súlyos asztmásból hosszútávfutó

Sípolás. Inhalátor. Rosszullét. Ventolin. „Majd kinövi".

Nos, az asztma egy olyan betegség, amit talán sosem nő ki az ember, esetleg kezelni és szinten tartani lehetséges. A terhelés fokozatos növelésével a tüdő képes olyan szintre jutni, ahol láthatatlannak tűnik az asztma jelenléte. Gyerekként semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy egy testnevelés órát végig csináljak a Ventolin használata nélkül, vagy ne fulladjak be éjszakánként. Ne sípoljon indokolatlanul mindentől a tüdőm, hogy a hörgőim ne kiáltsanak jajveszékelve segítségért.

Az asztmát más oldalról is kell vizsgálni, melynél az anya-gyermek kapcsolatot kell górcső alá venni: a beteg ilyenkor az anyja után sír a hörgőivel. Ebben függő viszony vizsgálható, amiben éket ütött az érzelmi instabilitás. Nálam sem volt ez másként elvált szülők gyermekeként. Ebben a helyzetben édesanyám vállalta a nevelésemet, mégis rengeteg időt töltöttünk külön azért, mert dolgoznia kellett. Mindig vágytam a közös időre, helyette mindig az ablakomban vártam az este 10 órát, hogy cipője kopogására felcsillanjon a remény: hazaért.

Egészen fiatalon elkezdtem önfejlesztéssel foglalkozni egy agykontroll tanfolyamnak köszönhetően. Szárnyalni akartam, túllépve a határaimon. Nem tudtam belenyugodni abba, hogy egy gyenge embernek vagyok címkézve, így változást akartam. Először arra vágytam, hogy az iskola 850 méteres körét végig tudjam futni, de volt, amikor 200 méter után sétára kényszerültem és be kellett kettőt fújnom az inhalátorral, annyira sípoltam belülről. Később leírhatatlanul büszke voltam, amikor az első célom sikerült. Ez nagyjából 8. osztály vége felé volt, egyúttal az első reményre valóban jelet adó vizsgálatok is, amikor javultak az értékeim. Együtt sírtunk, amikor a kezelés végén az orvos csökkentette a gyógyszereim mennyiségét.

A gimnáziumban Cooper-futás helyett lehetőség volt elmenni belvárosban megrendezett futó rendezvényekre, ahol - ha a legkisebb távon végig mentünk -, akkor automatikusan 5-öst kaptunk. Így félve ugyan, de én is jelentkeztem egy ilyen versenyre. Ugyanezen az eseményen a féltesóm édesanyja félmaratont futott. Végig mentem a saját távomon, később a családdal együtt vártuk őt a célba. Frenetikus élmény a futók között átadni magam ennek a nagyszabású hangulatnak, aminél kilométert kilométer követ, az időérzék elszáll és csak a cél lebeg a futók szeme előtt. Ekkor éreztem, hogy én ennek a része akarok lenni és vágyom arra, hogy a családom ugyanígy várjon engem is a célvonalban.

Úgy döntöttem, megpróbálom. Először jelentkeztem egy barátnőmmel egy 5 kilométeres távra. Együtt edzettünk, ám én hiába futottam régebb óta, ő úszóként a fizikumával minden körnél vert engem. A versenyen sem volt másként, hiszen ő végig futotta, én azonban három alkalommal is sétára kényszerültem, illetve egy befújásra. Ugyanezen a versenyen nyertem egy lehetőséget arra, hogy egy három héttel későbbi 7 km-n fussak. Tartottam a heti 2-3 edzést, így a heti 6-8 km megvolt, de visszagondolva, ez egy nehéz futás volt. Egy gigantikus hamburgerrel jutalmaztam magam, amelynek az evése közben rájöttem, hogy olyan kevés választ el a 10km-től, hogy meg szeretném csinálni.

Rákerestem egy edzéstervre az interneten és 4 hónapon keresztül egy edzőteremben, futópadon, heti 3-4 edzéssel felkészítettem magam arra, hogy abban az évben áprilisban egy órán belül lefussam a 10 km-t megállás és Ventolin segítsége nélkül. A testem és a ruhám csurom víz volt, de kevés minden magyar szó arra a beteljesült érzésre, amit akkor éreztem. Megcsináltam. Túlszárnyaltam a korlátaimat és megmutattam magamnak, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit addig valaha gondolni mertem magamról.

Ma már nem versenyzek, de hobbi szinten azóta is imádok futni. Néha csak a lelkemet ápolom vele, de van, hogy a fogyás zálogán muszáj lenyomni pár kört. Immáron hat éve, hogy nem kellett befújnom, mert nem volt rohamom. Tanulságos és kalandos időszak volt, de annál teljesebb nélküle az élet.

Nyitókép: Shutterstock